A magyar válogatott kedd esti parádés győzelmének másnapján éppen munkába tartok, amikor egy vitatkozó gyermekcsoportra leszek figyelmes Budapesten, a Városligetben. Az ifjúk éppen azon tanakodnak, ki fog Szoboszlai Dominik, Sallai Roland, Szalai Ádám vagy éppen Gulácsi Péter szerepében tetszelegni a rögtönzött futballpályán. Mosolyogva lépek tovább. Emlékszem, annak idején mi még a fiatal Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Ronaldinho, Kaká vagy éppen Dida szerepén vitatkoztunk. Továbbhaladva már azon elmélkedem: vajon milyen üzenetet továbbíthat a jövő generációja felé a magyar válogatott – egyhetes sikerszériáját megkoronázó – kedd esti győzelme az angol válogatott ellen?
Gyermekkoromban a nagyapám számtalanszor elmesélte, milyen felemelő érzés volt annak idején az Aranycsapatnak szurkolni. Akkoriban, a vérzivataros XX. század első fele után azok a fiúk újult erőt tudtak adni megtépázott nemzetünknek. Olyan erőket mozgattak meg, amelynek köszönhetően milliók érezhették: a sorstragédiák ellenére is jó magyarnak lenni. Puskásék akkoriban tulajdonképpen egyfajta mentőövet jelentettek a jövő magyarjai számára. Gyermekként bizakodtam, hogy még a mi életünkben visszatérhet a magyar labdarúgás aranykora, s hogy egyszer még én is átélhetem a nagyapám által leírt euforikus élményt. Kedd este aztán évtizedek óta nem látott örömet, mi több, eksztázist okozott magyarok millióinak a labdarúgó-válogatottunk parádés, 4:0-s győzelme az angolok ellen, amely siker valóban csak az évszázad mérkőzéséhez, Puskásék Aranycsapatának legendás 6:3-as diadalához hasonlítható. Bizonyos szempontból a magyar válogatott most ismét éppen akkor aratott világraszóló sikert, amikor a haza azt megkövetelte.
A labdarúgás ma a politika, az abnormalitásokat terjesztő, Nyugatról importált ideológia egyik kedvenc terepévé vált. Az angolok talán már az sem tudják, hogy a szivárványos karszalagért vagy éppen a Black Lives Matter (BLM) mozgalom által hirdetett ideológiákért, esetleg a címerükért kell harcolniuk a pályán. Közben – elsősorban éppen az angolok – megszégyenítési hadjáratot hirdettek azok ellen, akik nem térdelve néznek saját jövőjük felé. Ezzel szemben nekünk, magyaroknak a labdarúgás nemzetünk összetartó erejét, a hazaszeretet szinonimáját jelenti. A mi focistáink nem a szivárványért, a BLM-ért, hanem a hazájukért futballoznak. Egyenes derékkal, teli torokkal éneklik a Himnuszt minden mérkőzés előtt és azt követően (az eredménytől függetlenül). A szerzett gólok után pedig a szívük feletti magyar címert csókolgatják. Képesek meghalni a pályán a meggyvörös mezért. A hazájukért. Talán éppen ez volt most is a siker záloga. Ma a magyar gyermekek nem a szivárványos karszalagot lobogtató Harry Kane-re vagy a térdelő angol válogatott bármelyik tagjára tekintenek példaképként, hanem éppen a piros-fehér-zöldért foggal-körömmel küzdő harcosokra.
Most, hogy letaroltuk Angliát, a világon százmilliók kapták fel a fejüket a magyar győzelem hírére, ráadásul – és ez a legfontosabb – óriási erkölcsi diadalt is arattunk a támadóink felett. Megmutattuk a nagyvilágnak, hogy van itt, Kelet-Közép-Európában egy lélekszámban ugyan csupán 15 milliós, de annál hitben jóval erősebb nemzet, amelyre érdemes lesz odafigyelni a jövőben. Az egyhetes sikertörténetet megkoronázó keddi győzelmet minden bizonnyal hosszú évtizedekig emlegetjük majd, és fiatalok ezrei, százezrei fognak felnőni válogatottunk – a nemzeti összetartozást igazoló – sikertörténetét hallgatva. Kedd este újabb magyar legenda született. Most éppen a Wolverhamptonban.
