Fiam, te otthon is az asztalon ülsz? – kérdezte határozott nemtetszéssel a hangjában az egyik általános iskolai tanárnőnk valahányszor, amikor úgy toppant be az osztályba, hogy még nem mindenki foglalta el a helyét, hanem akadt, aki az asztalon ülve folytatta szünetbeli tevékenységét, legyen szó akár az uzsonna elfogyasztásáról, egy-egy halaszthatatlan pletyka megosztásáról vagy bármilyen egyéb fontos kérdés megvitatásáról, amelyek értelemszerűen a legcsekélyebb mértékben sem álltak összefüggésben az adott tantárgyhoz kapcsolódó ismeretek könnyebb megértésére tett erőfeszítésekkel, netán az elmulasztott házi feladatok utolsó utáni pillanatokban történő bepótlására irányuló kísérletekkel. Az olyasmit egyébként is inkább ülve végzi az ember. Ülve és görcsösen. Nem lazán és felszabadultan, az asztalon ülve. De talán nem is ez volt az igazán lényeges. Sokkal inkább a megszólított személy reakciója, aki abban a pillanatban, amint szembesült a megszólítottságával, úgy elszégyellte magát, hogy mire elhagyta volna a száját az a bizonyos nem, már fel is állt a többiekkel együtt, hogy aztán a tanár intésére elfoglalhassa a saját helyét, pontosan úgy, ahogyan azt a rend megkívánta.
Azóta persze sokat változott a világ, nem tudom, ilyesmi felmerül-e még egyáltalán az osztálytermekben, és ha igen, akkor a dorgáló hangnem milyen reakciót vált ki a diákokból, ahogyan azt sem, mennyire számít természetes jelenségnek, ha egy neves külföldi luxusszálloda éttermében a láthatóan jómódú fiatal szülők, mit sem törődve a körülöttük lévőkkel, az asztalra ültetik pelenkás gyermeküket, aki azután ott fogyasztja el az ebédjét, sőt a végén még fel is állítják, hogy megigazítsák, ami rajta van. Igen, ott, az asztalon.
A gyermek számára szemmel láthatóan nem volt idegen a helyzet, sőt kifejezetten otthon érezte magát benne, miközben az ártatlan szemlélődő az egyik pillanatban még amiatt csóválta a fejét, hogy: Más meg utána onnan egyen?, a másikban meg már azon kapta magát, hogy aggodalommal figyeli a gyermeket, nehogy leessen a nagy izgés-mozgásban, mert hát az asztalról azért mégiscsak könnyebben és nagyobbat esik, mint, mondjuk, a székről, vagy nem is beszélve az etetőszékről. Aztán megengedően mosolygott, azt gondolván, ez mégsem az ő dolga, vannak a gyermeknek szülei, majd ők megszabják neki azokat a határokat, amelyeket be kell tartania, majd nem sokkal később már azon morfondírozott, vajon ő mit tenne a szálloda alkalmazottai helyében, finoman jelezné-e a szülőknek, hogy náluk mégiscsak más illemszabályok uralkodnak, vagy a békesség kedvéért tartaná-e magát ahhoz az alaptörvényhez, miszerint a vendégnek mindig igaza van, és ha már az van, akkor gyakorlatilag azt is tehet, ami csak akar. Pár perc múlva pedig már azon mélázott, vajon elegendő-e, ha a vendégek távozása után azonnal lecserélik a terítőt, és tisztát tesznek a helyére, vagy ennél több kellene, és ha több, akkor ugyan mi lehetne az. Majd még tovább ment, és azon kezdett gondolkodni, vajon miként észlelnék, illetve miként oldanák meg az ilyen jellegű problémákat a napjainkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő hotelrobotok, amelyeket a világ egyes országaiban az idegenforgalomban tapasztalható óriási munkaerőhiány hatásainak enyhítése érdekében alkalmaznak, illetve amelyekkel kapcsolatban egyes szakemberek mind hangosabban fogalmazzák meg abbéli aggályaikat, hogy a számuk túlzottan gyors növekedése révén egyre inkább kiszoríthatják majd a szektorból az emberi munkaerőt.
A történéseket figyelve végül arra jutott, hogy egyelőre nehéz lenne egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy vajon valósak-e az ilyen típusú megoldások túlzott térhódítására vonatkozó aggodalmak, hiszen bár a gyorsaságot és a pontosságot kétségkívül szolgálhatják majd a különféle robotok, a vendéglátóiparban az emberi megnyilvánulások kétségkívül legalább olyan fontosak, mint maga a kiszolgálás minősége, nem is beszélve az általa tapasztalt extrém helyzetek felismeréséről és minél professzionálisabb megoldásáról.
Ám ami ebben a kontextusban talán még ennél is fontosabb kérdés volt számára, az az, hogy vajon az a kisgyermek, akinek évek múlva a tanítónője vagy a tanárnője határozott nemtetszéssel a hangjában szegezi neki a kérdést, hogy vajon otthon is az asztalon ül-e, szemrebbenés nélkül rávágja-e, hogy: Naná, sőt nemcsak otthon, hanem az étteremben is! És ha igen, akkor utána vajon hajlandó lesz-e leülni a saját helyére, vagy az egész órát az asztalon üli végig? Már ha egyáltalán foglalkoztatják majd az iskolai órák, a viselkedési szabályok meg az egyéb hasonlóan idejétmúlt dolgok.
