– Fiam, mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte nagyapám, nagyjából húsz évvel ezelőtt. Ha jól emlékszem, akkor tették fel nekem először ezt a kérdést, mégis rekordgyorsasággal válaszoltam: nyomozó. Hát, nyomozó helyett végül újságíró lettem. Van azonban ebben a szakmában egy olyan műfaj, amely esetenként hasonlít Sherlock Holmes hivatásához. Mégpedig a riportkészítés. A riporter gyakran olyan kalandokat, izgalmakat tapasztalhat meg munkája során, amelyet még Columbo is megirigyelhetne.
Decemberi határriportom készítésénél majdnem megvertek a bevándorlók. Később erővel be akartak ülni az autómba, hogy csempésszem át őket a határon. Majd megpróbáltak megvesztegetni. Most ismét egy hasonló munkára vállalkozom. Nagy port kavart ugyanis múlt hétvégén a hír, miszerint a Szabadka mellett fekvő Makkhetes-erdőben bandaháború tört ki a bevándorlók között. Az esetnek súlyos sérültjei és egy halottja is volt. Mivel iszonyúan kevés részletinformáció jelent meg az incidensről a sajtóban, egy másik nyomozói vénával rendelkező kollégámmal eldöntöttük: megpróbálunk kideríteni valamit magáról a tragédiáról, illetve az embercsempész-hálózat működéséről, érintettségéről. A nyomozás folyik, hivatalos szervektől nem lehet információt kapni. Így aztán, ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez alapon, útnak indultunk Budapestről Szabadkára. Az első néhány órában azonban hiába kutattunk az érintett erdő környékén, semmit nem találtunk. A keserűség hatása alatt döntöttük el, eszünk valamit a belvárosban, aztán visszamegyünk Budapestre. Többórás autóút után mi másra vágyhatnának az elkeseredett riporterek Szerbiában, mint egy jó balkáni csevapra? Mit sem sejtenek azonban arról, hogy a belvárosban található Szarajevó étteremmel azonos utcai teraszt használó kebabos vendégei milyen titkokat tárnak fel előttük. A szomszédos asztalnál három férfi ebédel. Egyikükön márkás aranyóra, arany karperec és nyaklánc tündököl. Közben több, bőröndöt vontató közel-keleti érkezik meg a helyszínre. Néha egy-egy pillantást vetnek a férfira, aki bólint egyet feléjük. Társainak szerb nyelven elújságolja, a migránsok azt szeretnék, ha átvinné őket Bécsbe, de ő nem kockáztat. Megmondta nekik, csak Budapestig megy. Ha erősködnek, kiteszi őket a magyar főváros valamelyik kevésbé népszerű részén, s azt mondja majd, hogy Bécsben vannak. A beszélgetésből az is kiderül, az embercsempész a zöldhatárra viszi őket, ott a migránsok megpróbálnak átkelni. Ő pedig a túloldalon az előre megbeszélt helyszínen várja őket. Közben megérkezik a csevapunk. Az izgatottság hatása alatt a hazai ízekre nem igazán tudok koncentrálni. A szerb nyelvet egyáltalán nem beszélő fotóriporter kollégám nem is sejti, mi történik mellettünk. Az urak elfogyasztották az ebédet. Lelépnek a helyszínről. A hallottak mesélése közben minket is lefülelnek.
– Több ezer eurót is elkérnek egy ilyen útért a migránsoktól. Vannak olyan embercsempészek is, akik megengedik, hogy néhány napig náluk aludjanak a bevándorlók. Megfürödnek, alszanak egyet, aztán indulás. Ha a migránsoknak nem sikerül átjutniuk, az előleget teszik zsebre. Az összeg másik felét csak a végső célnál adják az embercsempészeknek – szólal meg egy gyönyörű hölgy, aki – mint megtudjuk – egy közeli üzletben dolgozik. Sok mindent elmesélnek neki a vásárlói – állítja. A hölgy információi szerint az afgánok 5000 eurót fizettek AK–47-es gépkarabélyért, a vásárlásban az embercsempészek segíthették őket. Úgy tűnik, az idézet másképp is igaz. Ha Mohamed hiába megy a hegyhez, megesik, hogy a hegy megy Mohamedhez. A jelenség pedig lendületet adott a további információgyűjtéshez, amelynek hatására sikeres nyomozó szerepében térhettünk vissza a szerkesztőség falai közé.
