Fontos a dicséret. Egymásért. A tudomány szerint a pozitív megerősítések ösztönzőleg hatnak. Az angolszász országokban szinte mindenért dicsérnek. A magyar kultúrában ez enyhén szólva kevésbé jellemző. Itt még az eredményt is csak elvétve ismerjük el megszerzője előtt – ilyen és ehhez hasonló témákról beszélgettünk egy ismert közéleti személyiséggel néhány csapolt Csíki Sör után Tusnádfürdőn. – Van azonban az életben olyan dicséret, amit soha senki nem fog tudni pótolni. Ez a szülők elismerése, amit fiatalkorban kaphatunk. Egy fiúnál ez főleg az apai dicséretre igaz. Ennek hiánya örök hajtóerő lehet – mondja beszélgetőpartnerem szomorúan. Majd elmeséli, édesapját nagykorúsága hajnala előtt elveszítette.
A diskurzusról először az édesapját fiatalon elveszítő Cristiano Ronaldo jut eszembe, aki könnyes szemmel a kamerák kereszttüzében azt nyilatkozta: „Bárcsak láthatná édesapám, amit elértem.” Máskor pedig azt is elárulta, hogy egy mérkőzés, valamint a szabadrúgások előtti égre nézések alatt nemcsak Istenre, hanem édesapjára is gondol.
Van egy történelmi személy is, aki beszélgetőtársamhoz hasonló problémákkal küszködött élete során. Mégpedig a XX. század talán legjelentősebb történelmi alakja, maga Winston Churchill. A harmadik birodalmat legyőző brit óriás hetvenhárom évesen egy különös esszét írt, amelyet nem állt szándékában megjelentetni. Az írás alapötlete (két évvel a második világháború megnyerése után) az volt, hogy édesapjának, Radolphnak fogalma sincs, mi minden történt a fiával abban az ötvenkét esztendőben, ami a halála óta eltelt. Ezt meséli el neki. Az esszé hangütése sóvárgó. Egy olyan férfi mélyről jövő, bánatos, vágyakozó sóhaja, aki mindig is szeretett volna imponálni apjának, csakhogy soha nem járt sikerrel. Mire Churchill eljut a modern világról szóló komor előadás végére, Radolph mintha valamelyest elismerné, mennyi mindent köszönhet a világ Winstonnak. Ez olyan elismerés volt, amit Churchill soha nem kapott meg tőle, míg élt. Ahogy Boris Johnson A Churchill tényező című könyvében leírja, Winston élete során talán öt alkalommal beszélt édesapjával. A többi nem volt olyan hosszú, hogy társalgásnak lehessen nevezni. Az örege folyamatosan azt szajkózta Winstonnak, hogy nincs annyi esze, mint neki, hogy tehetségtelen, és soha semmit nem fog elérni az életben. Így is nevelte a fiát. Egyebek között olyan iskolába küldte, ami kevésbé jelenthet kihívást neki. Miközben Winston saját szerencsétlen karrierjével küszködött, végignézhette édesapja villámgyors felemelkedését a – fél világot uraló – Brit Birodalom pénzügyminiszterségéig, majd a konzervatív párt vezetéséig. Aztán kíméletlen sors jutott neki, hogy tanúja legyen édesapja gyors hanyatlásának, majd 1895-ös halálának. Talán apja iránt érzett viszonzatlan szeretetéből adódóan tér vissza Churchill memoárjaiba az örökös szereplő: a fekete kutyája (depressziója). Örökös sóvárgásának bizonyítéka, hogy nem sokkal halála előtt azt kérte, édesapja mellé temessék.
Két dolog szinte biztos: Winston Churchillnek az élet egészen más bizonyítványt osztott ki, mint amit édesapja annak idején jósolt neki. A másik, hogy a sajátos – és valószínűleg nem tudatos – nevelés nélkül ma nagy valószínűséggel nem ismernénk Winston Chiurchill nevét. A XX. század kiemelkedő alakja talán ékes példája a sikeres emberek végtelen boldogtalanságának. Kiknek belső égésű motorját az örökös elégedetlenség, a múltból fakadó belső, gyógyíthatatlan fájdalom üzemanyaga képes magas fordulaton pörgetni. Winston Churchillhez hasonló utat járhat Cristiano Ronaldo és a tusványosi beszélgetőpartnerem is. A példátlan sikersorozatokat elérő emberek a boldogság olyan fényét követik – felfelé haladva a nagyok lépcsőjén –, amely örökös távolságban marad tőlük.
