Már néhány nappal a tanévkezdés után olyan erőteljes fáradtság tapasztalható egyes középiskolás diákokon, mint máskor a téli szünidőt megelőző időszakban, mesélte a minap az egyik pedagógus ismerősöm, hozzátéve, ha azt vesszük alapul, hogy az előző tanév során szinte teljesen elszoktak nemcsak a negyvenöt perces óráktól, hanem sok esetben magától az iskolába járástól is, akkor mindez nem is annyira meglepő, hiszen időbe telik, mire visszakerülnek abba a ritmusba, amit korábban megszoktak.
Nincs ez másként velünk, felnőttekkel sem, hiszen közülünk is sokan panaszkodnak arra, hogy olyan fáradtak, mintha nem is pihentek volna a nyáron, holott máskor ebben az időszakban még bőven kitartott az az új lendület, amelyet az évi szabadságunk ideje alatt megszervezett nyaralások, utazások és egyéb programok során átélt élmények tápláltak bennünk. Vannak, akik azt nehezményezik, sok időt elpazarolnak az olyan felesleges dolgokra, mint például a reggeli készülődés, a munkahelyre való utazás vagy az egyéb járulékos tevékenységek, amelyekre a járvány ideje alatt nem kellett időt fecsérelniük. Félreértés ne essék, senki nem sírja vissza azt az időszakot, sőt! Csupán az első ránézésre hatékonynak tűnő időbeosztás után sóvárgunk, illetve az iránt, hogy magunk oszthassuk be az időnket, hogy ne kelljen hétre vagy éppen nyolcra ott lennünk a munkahelyünkön, hogy ne az ott töltött idő, hanem inkább maga az elvégzett munka számítson, hogy mi dönthessük el, mit mikor oldunk meg a ránk váró feladatok közül és hasonlók.
Ideális esetben, tehetjük hozzá halkan, ugyanis a távmunka nyilvánvalóan nem mindenki esetében működött egyformán jól, ahogyan nem mindenki esetében működik ma sem, hiszen – mint tudjuk – mindenütt vannak olyan munkatársak, akik lelkiismeretesen elvégzik a feladataikat, sőt nem veszik rossz néven azt sem, ha esetleg továbbiakkal terhelik őket a főnökeik, illetve olyanok is, akik mindig a dolgok könnyebb végét próbálják megfogni. Az utóbbiak nyilván még inkább élvezik, ha nincsenek szem előtt, hiszen így abban bízhatnak, hogy kevésbé tűnik majd fel a lazsálásuk.
Egy nemrég készült felmérés szerint az Amerikai Egyesült Államokban az elmúlt időszakban otthonról dolgozó személyek közel hetven százaléka a jövőben is folytatni szeretné a távmunkát, mégpedig azért, mert az jóval nagyobb szabadságot és rugalmasságot ad neki, mint a hagyományos munkavégzés, sőt több mint hatvan százalékuk akár a fizetése csökkentése árán is vállalná azt, hogy otthonról dolgozhasson. A felmérés készítői intő jelként mutattak rá arra, hogy a válaszadók közel fele úgy nyilatkozott, ha a munkáltatója megpróbálná rákényszeríteni az irodai munkára, új munkahelyet keresne magának.
A munkaadók és a munkavállalók közötti véleménykülönbséget jól mutatja az is, hogy egy másik felmérés szerint, amely nem Amerika, hanem Európa lakosságára terjedt ki, a munkaadóknak alig több, mint egyharmada bízik meg teljesen a távmunkában dolgozó munkatársaiban, közel negyven százalékuk viszont úgy gondolja, hogy a dolgozói otthon nem végzik el olyan hatékonyan a feladataikat, mint az irodában, igaz, a munkaadóknak kevesebb mint egyötöde vélekedett úgy, hogy a távmunkára való átállást követően csökkent a vállalatuk termelékenysége, ami némi ellentmondásra utal, meg persze arra, hogy a munkaadók azért ilyen vagy olyan okok miatt mégiscsak szeretik – legalább a munkahelyükön – megfigyelni a munkavállalóikat.
És hogy mi ebből a tanulság? Talán az, hogy akármilyen körülmények határozzák is meg a mindennapjainkat, mindennek az alapját a bizalom képezi, amelyet igenis ki kell érdemelni, vagy ha úgy tetszik, meg kell szolgálni, és ha ez megtörtént, akkor semmiképpen sem szabad visszaélni vele, legyen szó akár az iskoláról, akár a munkahelyről, akár az élet egyéb területeiről.
