Néhány évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy a szakkollégiumom meghívásából egy nagyon izgalmas nemzetközi konferencián vehettem részt Budapesten. Egy kulturális különbségekről szóló előadás végén, amikor az előadó kijelentette, hogy eljött a kérdések ideje, számos kéz emelkedett a levegőbe. Szokatlan volt számomra a jelenség, hiszen a korábbi egyetemi éveim alatt nem tapasztaltam hasonlót. Ott is akadt mindig egy-két túlbuzgó diák, ekkora számban azonban nem jellemezte az előadások végét ez a történés. Sorra jöttek a kérdések. Közben érdekes jelenségre lettem figyelmes: főként az angolszász, illetve a nyugati országokból érkezett diákok tettek fel kérdéseket az előadónak. Bennem is merültek fel érdekes felvetések, de nem mertem jelentkezni, félve attól, hogy túl nagy butaságot mondok.
Nagyjából egy óra múlva kivonultunk a teremből. A – pár perce még a pódiumon álló – kutató az előtéri kávézóban ült egyedül. A pincér épphogy kihozta neki rövid, forró italát. Azt kevergette. Itt az alkalom. Felteheted neki a kérdést – gondoltam magamban. Rövid ideig egy helyben topogtam, majd erőt vettem magamon, és megindultam felé. Bemutatkoztam, majd elmondtam, hogy figyelve az előadás végét, felmerült bennem egy gondolat, ami nem hagy nyugodni. – Csak tessék, üljön le – mondta. Elfogadtam a felkérést. – Ön rendszeresen tart nemzetközi porondon (is) előadásokat. Megfigyelte már máshol is az előbb tapasztalt tendenciát, miszerint a magyar érdeklődők kevésbé mernek kérdéseket feltenni a nyugati diákokhoz képest? – tettem fel a kérdést.
Az oktató belekortyolt gőzölgő, fahéjbarna presszójába, majd mosolyogva bólogatott párat.
– Igen. Ez is egy kulturális sajátosság – válaszolt. Mi, magyarok nem kérdezünk. Az angolszász országokból származó diákok néha képesek a világ legnagyobb butaságát is felvetni, de ők nem félnek. Soha nem érzik kényelmetlenül magukat emiatt. Tele vannak önbizalommal. A magyar hallgató ezzel szemben azt gondolja: „Mi van, ha valami butaságot kérdezek?" – mondta, majd megkérdezte: – Tudja hogyan alakult ez ki? Hallott már a transzgendens trauma fogalmáról?
Transz... micsoda? – futott át rajtam a röpke gondolat. Csak néztem rá meglepődve. Látva az értetlenkedő arckifejezésem, a fickó nem várta meg, hogy válaszoljak.
– Generációkon keresztül az lett belénk kódolva, hogy vigyázni kell a véleményünkkel. Azért nem kérdezünk, mert a szüleinktől, nagyszüleinktől, sőt még az iskolában is azt a kulturális mintát kaptuk örökül, hogy ilyesmit nem tehetünk, mert abból csak baj lehet. Kiderülhet valami rólunk. Akár bajba is kerülhetünk. Jönnek értünk a fekete autóval vagy lovas kocsival, és elvisznek – így gondolkodtak az őseink. Ez pedig mélyen beépült a magyar emberek tudatába. Velünk szemben száz évvel ezelőtt még ezen nyugati diákok ősei uralták a világ egyharmadát. Számukra nincs buta kérdés. Úgy fogják fel – teszem hozzá, helyesen –, hogy ha ők nem tudnak valamit, akkor az előadó feladata, hogy azt elmondja. Sőt, azt is megfigyeltem az angolszász diákoknak tartott előadásokon, hogy képesek a teljes előadást elhúzni abba az irányba, amelybe ők akarják, hogy arról beszéljek, amikre ők kíváncsiak. Nálunk Magyarországon egy-egy kérdésre van, hogy tizenöt percben válaszolok. Nyugaton maximum két percet szánhatok rá, mert ott ezt udvariatlannak tartják. Beszélgetni kell a hallgatókkal, nálunk beszélni – magyarázta az előadó, majd arra biztatott, hogy küzdjem le a gátlásaimat, és ha tehetem, kérdezzek. A beszélgetésünk ezt igazolta is számomra, hiszen érdekes tapasztalattal gazdagodtam. Azóta pedig újságíróként napi szinten hasznát veszem a tanácsának...
