Levélpapír az asztalon, rajta ferdén írótoll, fölötte esetleg szemüveg. Enyhén giccses csendélet, ám így régről visszatekintve, egy egész novella ott lehet benne. Ha nem regény. Abban a történetben, ami majd a papírra kerül. Meg abban is, amiként íródik: röviden, sokszorosan átrágva minden gondolat. A szemüvegről ítélve férfiember készülődik levélíráshoz, talán elment kezet mosni. Tiszta, makulátlan az abrosz, nem olyan, amelyen csak úgy félresöpörjük kezünkkel a morzsát. Még így is másik lap védi a terítőtől a készülő írást: elegendő egy mákszemnyi rejtőzködő zsírfolt vagy ujjnyomat, és odavész a levél. Aznap már nem telne időből és erőből újabbra. Nagy megpróbáltatás, nehéz munka ez a munkásembernek. Még ha évente csak egy-két alkalommal kerül is rá sor. Vagy éppen amiatt. Minden fontosat, jóformán az egész esztendő eseményeit bele kell írni, és így sem akar megtelni a lap.
A levélpapírt nemcsak rendeltetése miatt nevezik így, hanem azért is, mert sokkal jobb minőségű egy irkalapnál, a mérete pedig kisebb az írógéppapírénál. Lehet, hogy csak azért, mert így hozott egy kis hasznot a postának, mégsem ollózhatja körbe az ember az olcsóbb füzetlapot.
A fehér boríték – „tán csak nem kékben küldöd?" – megcímzése a levélírásnál is nagyobb odafigyelést igényelt: rajta már a bélyeg, és egy kihagyott betű, elírt házszám, s lehet menni újért a postára. Meg újabb költség.
A megpróbáltatások végén következett a ragasztó végignyalása – ma már lehúzható papírcsík védi a megszáradástól, a levélírót pedig a ráktól –, és irány a legközelebbi postaláda.
Egy-egy módosabb rokon képeslapon küldte üdvözletét a Balatonról, esetleg Budapestről. Nem dicsekvésből, inkább illendőségből. Hál' istennek, ezekre nem kellett válaszolni; meg különben is gyorsabban hazaértek, mint ahogy a posta járt. Jött viszont a húsvét, a karácsony és az újév, e két utóbbi azzal az előnnyel járt, hogy egybe lehetett csapni. A nyuszis meg a kisjézusos lapokkal nem volt sok gond, egyetlen mondatból állt a jókívánság: legyen kellemes, boldog vagy áldott.
A levélírás sablonjait tanították az iskolában. A már kissé lezserebb korban a gyerekek is levelezni kezdtek, leginkább magyarországi diáktársakkal. Szövődtek a barátságok, vagy elhaltak a lustaság következtében egyre ritkuló levélváltások útján. (Idős barátom szólt halála előtt, hogy meg kellene keresnem az interneten azt a lányt, akivel fél évszázaddal ezelőtt levelezett. Érdekelné, hogy mi van vele.) Alighanem a korral jár a visszatekintgetés a távoli időbe.
A virtuális kor bekebelezte a leveleket, ma alighanem úgy mondanák, hogy a papíralapúakat. Vitte magával a bizalmasságot, meghittséget is. Ránézek a leveleimre: az idén 363-at küldtem el, meg egy rakást töröltem. Naponta egynél jóval többre jön ki az átlag. Javarészt felületesek, félhivatalosak, lényegre törőek; néhány a bizalmas. Nyilván ez a néhány érdemelt volna kézírást és borítékot, hozzá kicsit több igényességet. Mert a toll többet vár el a szerzőtől, mint a billentyűzet.
A minap fölháborodott ismerősök mesélték: órákra leállt az internet; hogy engedhetik ezt meg maguknak? Az újság pedig azt írta róla, hogy nem csak a Facebook állt le, a fél internet nem működik. A fölhasználó mérgelődött: a szöveges küldemények visszamaradtak, csak a telefonálni lehetett.
És ha majd az egész nem működik? Összeomlik a világ. Öt napnál is kevesebb kell hozzá, mint amíg a szomszédból, Magyarországról ideér a borítékos levél. A rendszerrel együtt pedig az emberek lelke is összeomlana. Méreg a lassú világ, nyugtalanító a nyugalom.
