„S a néhány mondatnak induló beszélgetésünk a késő estébe nyúlt”
Beszélgetés Ottlik Géza személyiségéről, életéről címmel jelent meg a Kortárs folyóiratban az a beszélgetés, amit időről időre elő szoktam venni. Elolvasom. Az elveszített illúziók, remények miatt szoktam elolvasni. Hernádi Mária beszélget Ács Margittal, Kelecsényi Lászlóval, Horkay Hörcher Ferenccel 2013. május 9-én a Hadik Kávéházban Ottlik Gézáról. A beszélgetés szerkesztett változata jelent meg nyomtatásban a fenti címmel.
Az írás morális cselekedet, ennyiben van felelősségük azoknak, akik a szavakkal bíbelődnek – ezt tanítják, ilyesmit nem kell kitalálni. Amúgy pedig, aki írásra adja a fejét, általában azt gondolja magáról, hogy morális cselekedetet hajt végre. A felelősségről kevesebb szó szokott esni, nagyon helyesen persze. Mégis van felelősség, motoszkál a mondatok mélyén. Ha például a jelenünkről azt olvasom, hogy – nem szó szerinti az idézet, azért nem teszem idézőjelbe, de pontos – lassan már húsz éve egypártiságban élünk, és ha nem is klasszikus diktatúrában, ám hiányzik a szabadság, mélyen elgondolkodom. Mert olyasvalaki írja le ezt, aki az irodalmi és közéletünk, politikai és kulturális életünk, színházi és folyóiratéletünk, egyáltalán: az életünk meghatározó, emblematikus alakja. Aki már nem mai gyerek, de nem is tegnapi, tudja tehát pontosan, mit jelent az, hogy klasszikus diktatúra. Ugyanakkor nagyon szívszorító, hogy ezt kell olvasnunk, mert ha igaz, amit olvasunk – és lássuk be, valóban hiányzik valami, nem tudnám megmondani, hogy a szabadság vagy a felszabadultság –, akkor az nem független azoktól, akik az elmúlt hosszú évtizedeket meghatározták, alakították. Velük lett ilyen, és mégis ellenükre?
Azok, akik 1991-ben, amikor véres valóságként hullott darabokra az ország, amit a negyvenes években született értelmiségiek, politikusok, közéleti emberek alakítottak, akkor ők ötven körül jártak. Egész felnőtt életüket valóságos egypártrendszerben élték le. Nem tudom, hogy az jobb-e vagy rosszabb az egypártiságnál. Azt, hogy diktatúra volt-e, nem tudom, egyes állítások szerint ahol erősen meghurcolnak, mondhatni, kicsinálnak folyóirat-főszerkesztő költőt, börtönbe vetnek zenetanárt, mert orgonakoncertre (templomba) viszi a diákjaikat, talán köthető valami olyasmihez, amit diktatúra-féleként írhatunk le. Ha azonban a jelenünket nevezik (klasszikus) diktatúrának, akkor talán nem túlzás azt mondani, új jelentést adnak a szavaknak. Érthető, hiszen a jelent akarják nemcsak megérteni, hanem alakítani is. Tanulságos könyvek és szövegek születnek ebben a témában, érdemes és fontos elolvasnunk.
De fodrozódni kezd a lélek. Ilyenkor jólesik valami bizonyosság. Abban a dossziéban (bizonyosság) tartom a fent említett beszélgetést. Ilyenkor szoktam elolvasni, amikor fodrozódni kezd a lelkem. Mondhatnám azt is, kapaszkodónak olvasok.
„Előttem úgy jelenik meg Ottlik, mint egy nagyapa-figura. Anyai nagyapámra emlékeztetett, aki bíró volt a háború előtt. A második világháború után elveszítette az állását, börtönbe zárták, mindent, amit a kommunisták ki tudtak találni, azt eljátszották vele. Egy elkeseredett pillanatában talán öngyilkos is akart lenni. Utána portásként szolgált egy kórházban. Ez a személyes sorsnak az a fajta hitele, amiről nagyon szépen ír Ottlik zakója kapcsán Esterházy (nyilván neki is megvolt hozzá a nagyapja): »évszázados idő meg tartás. Ez a furcsán szögletes, csontos, nagyon-nagyon nehezen leírható, megfog-ha-tat-lan, bizony: megfoghatatlan, ferde, nem illeszkedő tartás – ez kell a zakóhoz.« Ahogy a nagyapánk zakójához viszonyulunk, annak anyagszerűségéhez, az angol szövet szagához, azokhoz az illatokhoz, amik benne laknak – ez is benne van az Ottlikhoz való viszonyomban: a háború előtti világ idegensége, ugyanakkor a gyerekkorból eredő ismerőssége. De főleg az ember megbízhatósága, igen, a bizalom, ahogy az ember a nagyapjában megbízhat.”
