Társadalmunk etnikai felhígulása, önazonosság-tudatunk sárba tiprása, a demográfiai adatok mélyrepülése – ez zajlik ma a szemünk előtt, ha az egykoron szebb éveket is megélt Nyugatot szemléljük. Gyakran hangoztatott állítás, hogy a történelem megismétli önmagát, s aki jobban beleásta már magát múltunk tanulmányozásába, joggal fogalmaz meg aggodalmas hangvételű intelmeket Európa szíve felé.
Emlékszem, még általános iskolás voltam, amikor a magyartanárnőnk feltette az osztálynak a kérdést:
– Elgondolkodtatok már rajta, hogyan lehet az, hogy a római fürdők, csatornarendszerek, a mérnöki zsenialitások világából hogyan fejlődhettünk vissza a csak sötétnek emlegetett középkorba?
Mi, diákok nem reagáltunk semmit. De a pedagógus asszony sem válaszolt. Levegőben hagyta a kérdést. Az iskolából hazatérve utánanéztem, de nem találtam megfelelő írást a témában. Úgy tizenkét évvel később, egy esti pihenés alkalmával a korábbinál eredményesebben ástam bele magam a kérdéskörbe. Számos könyv, írás bukkant fel előttem. Az LMBTQ-lobbi előretörésére szánt válaszreakcióként (vélhetően) számos tanulmány született arról, hogy Róma bukásához a családi és tágabb közösségi kötelékek fellazulása, a társadalom etnikailag vegyessé válása vezetett. De ha részletesen és kontextusba ágyazva vizsgáljuk meg azokat a legfontosabb válságjelenségeket, amelyek a katasztrófába sodorták a birodalmat, és a jelenkorhoz hasonlítjuk, ennél ijesztőbb a helyzet. Ha alaposabban szemügyre vesszük, láthatóvá válik az a politikai, társadalmi és gazdasági rémálom, ami a római polgárok és államférfiak négy generációjának életét átszőtte. Ez a rémálom pedig aggasztó tükörképet mutat a jelenkornak. A római birodalomban ez alatt a néhány évtized alatt a hagyományos értékeket mindinkább felváltotta az egyre problematikusabbá váló multikulturalizmus. A polgárság körében emellett – néhány évtized alatt – nagymértékben csökkent a születések száma. A nép és a vezetők közötti politikai-társadalmi összetartás teljesen megszűnt. A közösség szíveként működő, erejét adó identitástudat pedig repeszekre szállt szanaszét a birodalom levegőjében.
A történelem meg kellett volna, hogy tanítson bennünket arra, hogy azokat a tényezőket, amelyek a közösség több száz éves vagy akár évezredes tartópilléreként működnek, nem szabad csak úgy kirúgni magunk alól. Sőt! Iszonyatos energiákat kell fektetni békeidőben az ápolásukba, vészhelyzetben pedig a restaurálásukba. Ám úgy fest, nem tanultunk a jövőbe mutató múltból. A régió vezetői szépen lassan elkezdték lebontani a nyugati civilizáció zsidó-keresztény hagyományokra épülő rendjét, letagadták Istent. Folytatódott és folytatódik a mai napig azzal, hogy megpróbálják lebontani a nemzeti identitást, a kultúrát, és megpróbálnak kevert társadalmat kialakítani. A legújabb célpontja a szabadelvű, progresszív, önmagát mindenáron meghaladni akaró ideológiai őrületnek pedig a család fogalmának relativizálása lett. Mindent feladva, felborítva, ami ezer évre a kontinensre gyökerezett bennünket. Közben ezen ideológia hordozói a Nyugat demográfiai problémáját bevándorlók idehozatalával abszolút megoldható technikai malőrként kezelik. Szánthó Miklós konzervatív gondolkodó mondta azt, hogy „a bevándorláson alapuló kevert társadalmak követendő normaként történő beállítása fegyverletétel, a teremtett nemek megkérdőjelezése önfeladás, az efféle túlzó jellegű szabadelvű gondolkodás pedig magát a tébolyt jelenti”. És milyen igaza van. A Nyugat tébolyult szellemiségében letette fegyverét, feladta önmagát. Úgy, ahogy annak idején a rómaiak… Önök mit gondolnak? Újra jöhet egy sötét középkor?
