Szemben velem a rózsalonc. Amióta átültettem, megvadult, kezelhetetlen és kiszámíthatatlan. Szeszélyes. Magasra nőtt, ágai finomak, kecsesek, földig hajolnak. Rózsaszín és fehér virágainak emlékét őrzik az üres, kopasz ágak. Hirtelen megrebben az egyik. Egy kékcinke hintázik rajta.
Nálunk ez idáig nem volt kékcinke. Rozsdafarkú, fekete rigó és veréb, a szomszéd ház előtti ostorfán bagoly. A villanydróton gerlicék. De kékcinkét nem láttam errefelé, különösen nem nálunk. Moccanatlanul bámultam. Vártam, hogy trillázni kezd. Elrepült.
Összeszorult a lelkem. Szomorúság vett rajtam erőt. Amolyan gyanús szomorúság, aminek semmi köze sincs semmihez, csak úgy suhan a lélek felé, aztán összenyálazza és otthagyja, hadd remegjen.
A cinege cipője? Vagy a csizmája? De minek kellene neki lábbeli? Móra Ferenc. A gyanús szomorúság, akár a bűz az odvas fogban, egyszer csak megmutatja magát. Miért nem lehetséges, hogy a fázós cinegének enni adjanak és madárházat készítsenek? Miért mindig az elhagyatottság, önzés, magárahagyatottság, elárultság, elárvultság, szomorú ének.
Visszaérkezett, ott hintázik a rózsaloncon. Figyelem. Meg sem moccanok, úgy figyelem az ablakon keresztül. Határozottan vidám madárnak tűnik. Olyannak, amelyik nem ijed meg egy kis hidegtől. Fütyül rá. És föltalálja magát. Mint ahogyan most is teszi – a kopasz rózsaloncról a tüskés bokorra röppen, eltűnik a levelekkel tömött lomb rései között, és már hullik is a földre a narancssárga bogyó. Fenyőmagot szeretne enni? Ezen tűnődöm. És gyöngyharmatot inni? Vagy az egy egészen másik történet?
Nagyon régről felrémlik, éppen olyan mélyről, ahonnan a cinege cipője meg a fenyőmag és gyöngyharmat is előbukkant, hogy szalonnát kell kikötni egy faágra. Aszalt gyümölcsöt. De lédús gyümölcsöt semmiképpen, mert az megfagy a begyében, és elpusztul.
A kékcinkét etetni kell! Bámulok kifelé. A fekete rigó nem jön ki a tuják közül, a rozsdafarkú pedig a tüskés bokorban lakik, ott is a fészke. A varjak diót esznek, a villanykaró tetején üldögélve törik fel erős csőrükkel. Sokszor becsapnak, mert harkályt keresek a kopácsolás mögött, de csak az okos, ám ellenszenves varjú reggelizik. A baglyok pedig a szomszédos üres telken vadásznak. A kékcinkének azonban enni kell adni!
Értelme lett a napnak! A gyanús szomorúság eltűnt, felszáradt, akár a reggeli zúzmara a puszpángbokorról. Madáretetőt fogok kirakni! Azonnal veszek is. Nem is egyet! Kettőt vagy hármat, hogy legyen a kékcinkének elegendő, de a többieknek is jusson. Határtalan öröm árad szét bennem. Odacsapok Móra Ferencnek. Lerúgom a bokáját. Nálam jól fog lakni és boldog lesz a kékcinke. Értetted?! Itt most már másik világ van! Zöld világ! És zöld gondolat! Környezetvédelem és természetvédelem!
Körbejártam néhány kertboltot, gazdaboltot, kisállateledel-boltot, de madáretetőt nem találtam. Nyakamba vettem a kínai boltokat, végigmentem kétszer a karácsonyi vásárban, befordultam a szitáshoz, de nem jártam sikerrel. Madáretető nincs! Így aztán leültem a számítógép elé, és körbenéztem. Találtam is kedvemre valót, alig pár nap, és leszállítják. Nagyon elégedett voltam. Mire a nagybani piacon megveszem a napraforgót – útközben megtudtam, hogy az a legjobb eledel a madaraknak –, meg is érkezik a madáretető.
Délután pittyent a telefonom. Lemondták a rendelést, mert nincs raktáron. Másmilyen sincs raktáron. Egyáltalán nincs madáretető a raktáron.
Ültem, és bámultam a rózsaloncot. A kékcinkére lassan ráborult a decemberi sötétség. Arra jutottam, hogy egy senki vagyok. Mórának volt igaza. Mindenben.
Pittyent a telefonom. Azok közül valaki, akiket madáretető-ügyben riadóztattam, Újvidéken talált madáretetőt. Hétvégéig el is hozzák. Felcsillant a tekintetem. Kimentem, megsimogattam az ágat, amire majd kiteszem a madáretetőt. A szomszéd macska lustán átlépett a kezem felett. Úgy látszik, ő is éppen ezt az ágat kedveli. Akkor lehet, hogy a tüskés bokorra fogom rakni a madáretetőt. Van időm eldönteni. A lényeg, hogy sikerült! Mert már éppen készültem szájat vágni egy műanyag ásványvizes üvegre. Milyen madáretető lenne már az! Ebben a zöld gondolattól átitatott világban.
Még az is történt, hogy amikor elvesztettem a türelmem, és megkérdeztem az egyik boltban, hogy csak a házikedvencekkel törődnek, akkor kijavítottak, hogy társállat a helyes elnevezés, nem házikedvenc. Ezen is eltöprengtem. Madáretető nincs, mert a kékcinke nem társállat, hanem csak egy madár. Kódorgó, röpködő állat. Egy szimpla állat. Még cipője sincs, ha jön a tél. De nem is árulnak ilyent. Oh, Móra! Hát mégis neked volna igazad?!
