Bárcsak volna kétszázezer dollárja, mondja nagyot sóhajtva az egyik kedves barátom nagymamája, akinek szavaira először ügyet sem vetek, hiszen valamennyien szoktunk ilyesmiről ábrándozni, ki ilyen, ki olyan céllal, ám amikor már másodszor hallom tőle, kénytelen vagyok visszakérdezni, vajon mit kezdene annyi pénzzel, és miért éppen annyi hibádzik neki, amire a fájdalmasnak ható sóhajokat elűzni hivatott finom mosollyal a szeme sarkában azt feleli, azt olvasta az újságban, hogy éppen annyiért kelt el Stallone selyem boksznadrágja, amit a Rocky harmadik részében viselt. De mégis mihez kezdene egy ócska boksznadrággal, kérdezem értetlenkedve, majd jön is a csattanós válasz, kitenné a falra, és mindennap leporolná, sőt talán meg is simogatná, akár egy igazi ereklyét.
Nincs ebben semmi furcsa, mondogatom magamban, miközben bármennyire is szeretném, önmagamat sem tudom igazán meggyőzni arról, hogy az, amit hallok, teljesen normális, hétköznapi viselkedést tükrözne. Szegény nagymama valódi Stallone-rajongó lehet, talán olyan, aki éppen a híres Rocky-filmek idején szemelte ki magának az akkor még ereje teljében lévő színészt, aki után azóta is töretlenül sóvárog, győzködöm magam, valamiféle feloldozást próbálva adni neki, mondván, rajongása nem lépi túl az egészségesség határait, hiszen mégiscsak képes viccet csinálni az egészből, nem úgy, ahogyan manapság sokan képtelenek elválasztani, sőt talán megkülönböztetni is egymástól a fikciót és a valóságot.
A barátom nagymamája nem ilyen, hiszen nemcsak másokon, hanem önmagán is képes nevetni, ami elképesztően fontos tulajdonság, kiváltképp ma, amikor a mindennapok mókuskerekében gyakran elfelejtünk humorral fordulni a nehézségekhez, ugyanúgy, ahogy elfelejtünk iróniával fordulni önmagunkhoz, kikacagva a problémákat, amelyekből valamennyiünknek jut bőven. Talán éppen ezért olyan jó beszélgetni vele, mert nem panaszkodik állandóan, mint olyan sokan, hanem ha arra van szükség, határtalan bölcsességével megnyugtatja, ha pedig arra, végtelen humorával megnevetteti az embert.
Mint mondja, Stallonéért nemcsak Rockyként volt oda, hanem számos más alakítását is szívébe zárta, az egyik kedvence az Állj, vagy lő a mamám! című filmje volt, amelybe még ma is igazán bele tudja képzelni magát, annak ellenére, hogy napjainkban már jóval lassabban mozog, mint Stallone filmbéli édesanyja, Mrs. Tutti Bomowski, aki hosszúra nyúlt látogatása során valósággal felforgatja fia életét, mivel nemcsak a magánéletébe, hanem a munkahelyi dolgaiba is folyton bele akarja ütni az orrát, komoly bonyodalmakat idézve elő ezáltal az életében.
Az ikonok nem öregszenek, teszi hozzá ellentmondást nem tűrő határozottsággal, azt gondolva, mindez magyarázatul szolgál arra, miért is tudja annyira beleélni magát ennek az egyébként nem túl színvonalas filmnek a történetébe, igaz, őt nem is annyira maga a film hozza lázba, mintsem annak főszereplője, akinek kapcsán a nála kevésbé elfogultak körében talán éppen az idő múlása az egyik olyan dolog, amiről nem nagyon ildomos beszélni, hiszen átformált vonásai jól jelzik, mennyire nem lehet kibékülve vele, illetve mennyire próbál küzdeni az ellen, hogy az idő vasfoga nyomot hagyjon rajta.
Miközben azon morfondírozom, hogy Stallone-rajongó beszélgetőtársam remélhetőleg azért annyira még nem élte bele magát Mrs. Bomowski szerepébe, hogy esetleg maga is fegyvert akarjon vásárolni – akár a fiának, akár önmagának –, máris sorolni kezdi, hogy a selyem boksznadrág mellett mi minden lelt még gazdára kedvence legfontosabb tárgyai közül: a jegyzetfüzet, amelybe a Rockyról szóló ötleteket és különféle forgatókönyvszövegeket írta bele, 437.500; a kés, amelyet a Rambo című filmben használt, 128.000; a sárga bokszcipő pedig, amelyet a Rocky harmadik részében viselt, 62.500 dollárért kelt el, meséli lelkesen, majd még mielőtt bármit is reagálhatnék, önfeledt nevetésben törünk ki, hiszen mindketten tudjuk jól, hogy Stallone meg a selyem boksznadrág ide vagy oda, ahogyan minden nagyszülő, ő is a gyermekeire meg az unokáira költené a kétszázezrét, feltéve, ha volna, illetve ha a volna ott nem volna.
