Nosztalgiázol? – hallom a kérdést. Márpedig azt nem lehet csinálni. Persze előszedheti az ember valamelyik cipősdobozból a régen elfelejtett fényképeket, javarészt fekete-fehéreket, és kezdődhet az emlékidézés. Ki ez a kopasz gyerek? Milyen fiatal volt itt a tanár néptárs! Kevesen maradtunk már az osztályból. Kinek a lakodalmában készült ez a kép? Jé, itthon volt a Jóska is!? Talán ez lehet a nosztalgiázás: ráhangolódás az emlékekre, amelyek majd kiváltják a vágyakozást vagy akár a sóvárgást a múltbeli emlékek iránt, egyszóval: a nosztalgiát. Tudatosan? Nem hiszem. Inkább csak valamilyen alkalom szedeti elő velünk a képeket, a videót…: összejött a régi társaság, unoka született, érettségi találkozóra készülünk, elővarázsoljuk vagy újrafestjük hát tárgyi eszközök bevonásával a kopottas emlékeket, amelyek kiválthatnak nosztalgiát, de miként az ember parancsszóra nem lesz szerelmes, úgy a nosztalgia sem kierőszakolható. Mert egy bonyolult érzelmi állapot, ami pillanatok alatt tör fel bennünk, nem fényképekkel előkészítve, csupán a szegfűszeges mézes pogácsa illatát megérezve, ugyanúgy a Beatles, az Illésék vagy mások sosem feledhető valamely dallamára. És azt sem tudjuk, mely testrészünkben jön elő. Tévednénk, ha úgy gondolnánk, hogy a szegfűszeg éppen a szánkat vagy a gyomrunkat ingerli. Túl egyszerű volna.
Már csak azért is bonyolult a nosztalgia fogalma, különösen pedig a megélése, mert nem tudhatjuk, csak hisszük, hogy ugyanaz az érzés munkál bennünk, mint másokban. Nincs-e esetleg mindenkinek saját nosztalgiája? Meg az a tény sem egyszerűsíti a témát, hogy egykor a honvágyféle érzés megnevezésére találták ki a szót, úgy az ezerhatszázas évek vége felé. Egy svájci orvos a disszertációjában leírta, hogy egy lány lezuhant a magasból, napokig eszméletlenül feküdt, megműtötték, gyógyítgatták, és utána bármit kérdeztek tőle, minden válasza ez volt: Haza akarok menni! Rossz állapotban hazavitték, és otthon orvosság nélkül gyorsan helyrejött. Egy másik történet szerint idegen városba küldtek egy fiút egyetemre, majd súlyosan megbetegedett, és amikor hazament, ő is hirtelen fölépült.
Könnyen megmagyarázható, hogy a nosztalgia fogalma miként terebélyesedett ki: egyik a visszatérés, hazatérés utáni sóvárgást jelenti a múltba, a másik elvágyódást most a térben – haza. De hát az otthont is a múltban építettük föl magunkban.
A gyötrő honvágy nyilván senkinek sem hiányzik. Lehet, hogy nosztalgia nélkül is leélhető lenne az élet, bár ez aligha történik meg bárkivel is. Még ha olykor a régi gondokat vagy a szomorúságot is magában foglalja. Mert ugyan ki ne idézné nosztalgiával, mondjuk, a régmúlt egyetemi éveket, még ha téli éjszakákon az albérleti szoba egérfogóvá szerkesztett lavórjában be is fagyott a víz. Tudósok állítják, hogy a nosztalgia a rossz hangulatunk közepette jön elő, s ha keserédesek is az általa életre keltett emlékek, nemhogy rontana, hanem javít a hangulatunkon. Állítólag növelni képes az önbecsülésünket és a közösséghez tartozás érzését, egészében jót tesz lelkünk fejlődésének, pszichológiai menedék számunkra.
Egy elmélet szerint a határok eltörlése fölszámolná a hazavágyást. Vajon most a magyar ember a schengeni hazában bárhol otthonra lel? A hazatérést csupán az országhatár átlépése jelentené? Hacsak nem egy utca, fasor, zug, madárfészek, a kút vizének íze. Jó annak, aki ilyenkor, járvány építette korlátokkal, idegen határok között is jól érzi magát. Ha egyáltalán van otthon a világ-hazában.
