Ökörsütés, ringlispíl, vattacukor. Mosolygó emberek, vidáman hömpölygő tömeg, önfeledt együttlét. Valami ilyesmi dereng fel előttem elsőként, amikor a gyermekkorom majálisaira gondolok. Emlékszem, minden évben alig vártam, hogy lemenjünk a zentai Népkertbe – ahol egyébként is nagyon szerettem, ilyenkor meg főleg –, és élvezzük azt a különleges hangulatot, amit kizárólag a május elsejék nyújtottak számunkra. Azt, hogy miről is szól valójában ez az ünnep, természetesen nem tudtam, nem is kellett tudnom, hiszen ez a történet akkor így volt szép, így volt jó, így volt kerek. A maga tisztaságában, gyermekiességében és szertelenségében.
Aztán valahogy eltűntek az életünkből az ilyen családi majálisok. Lehet, hogy már nem is vágytunk annyira rájuk – ezt ma már nehéz lenne pontosan megítélni. Akkoriban már inkább a barátainkkal töltöttük a május elsejéket, és alig vártuk, hogy ne kelljen iskolába mennünk, hanem a kötelezettségek helyett együtt tudjunk örülni annak a szabadságnak, amit az első közös sütögetések nyújtottak számunkra. Mert már nagyok lettünk. Legalábbis úgy éreztük. Mai szemmel inkább csak nagyobbak. Önállóbbak, tapasztaltabbak, felnőtt(es)ebbek. Éretlenek ugyan, ám a világot megváltani akarók.
Aztán az ilyen alkalmak jelentősége is egyre inkább csökkenni kezdett. Nem azért, mert már nem szerettünk volna közös programokat szervezni a barátainkkal valamelyikünk szüleinek vagy nagyszüleinek a gyümölcsösében, esetleg a Tisza-parton, vagy bárhol máshol a természetben, hanem egyszerűen csak azért, mert az ilyen összejövetelek egy idő után már nem korlátozódtak csupán a május elsejékre. Bármikor megtehettük, hogy összejövünk, és jól érezzük magunkat együtt. Levetve magunkról a mindennapok terheit, megszabadulva azok súlyától, nehézségeitől és béklyóitól is.
Később a május elsejéhez kötődő szabadnapokat már inkább a világ felfedezésére kezdtük használni. Mert utazni szerettünk volna, minél többet látni és tapasztalni a világból. Az persze némiképp bosszantott bennünket, hogy órákig kellett várakoznunk a határon, hiszen mindig buszok hada indult útnak ilyenkor, mégis lelkesen barangoltuk be az elérhetőnek tűnő úti célok legfőbb helyszíneit, tekintettük meg legfontosabb nevezetességeit, éltük meg legmeghatározóbb hagyományait.
Mi volt a közös mindegyikben? Azt hiszem, a szabadság megélésének lehetősége. És talán éppen emiatt kötődik számunkra még ma is minden más érzésnél erőteljesebben a szabadság érzése a május elsejéhez, még akkor is, ha ma már nyilvánvalóan tisztában vagyunk azzal, hogy ennél mélyebb és távolabbra mutató jelentést is hordoz. De vajon kell-e, szükséges-e, hogy ugyanazt jelentse valamennyiünknek? Kell-e, szükséges-e, hogy ugyanazt gondoljuk azokról a dolgokról, amelyek ma már csak az emlékeinkben élnek? És kell-e, szükséges-e, hogy ugyanolyannak lássuk és éljük meg a világot, amelyben mi magunk is élünk?
A kimondott és a ki nem mondott válaszainkban valahol ott lakozik az is, amit valamennyien keresünk: a szabadság, a mi szabadságunk. Az, amely a mögöttünk álló időszakban igencsak megtépázódott és némiképp át is értékelődött, hiszen ahogyan olyan sok mindent, ezt is a meg nem léte esetén kezdjük el igazán értékelni. A hiánya mutat rá a valódi jelentőségére.
Ám ha elvonatkoztatunk a jelenlegi helyzettől, akkor talán joggal merülhet fel bennünk, hogy vajon beszélhetünk-e szabadságról akkor, ha folyton mások tükrében fogalmazzuk meg önmagunkat? Ha attól függ, hogy jól érezzük-e magunkat a bőrünkben, vagy akár csak egy adott pillanatban, hogy mit gondolnak rólunk, vagy az általunk megélt pillanatokról mások? És vajon minden esetben mások állítanak-e korlátokat a szabadságunk kiteljesedése elé, vagy sokkal inkább mi magunk, azáltal, hogy nem ismerjük fel, korlátaink sok esetben nem is annyira másokból, mintsem önmagunkból fakadnak?
