Pünkösdvasárnap délutánján – kivételesen – ránéztem a tévére, és ajándékot kaptam. Ének a fák tetejéből a címe a riportfilmnek. Élmény volt bejárni Kosteleket, kitekintve valamelyest Budapestre is. Vaszi Levente úgy szokta útba igazítani a szülőfalujába igyekvő utast, hogy amikor már azt hiszi az idegen, hogy eltévedt a Gyimesi-havasok táján, akkor még menjen tovább, és odaér a Hárompatak völgyében a csángók kis falujába. Valóban Gyimesbükk sem kőhajításnyira van tőlünk az ezeréves határon, ám onnan még órányi, kissé körülményes utazás vár arra, aki a Mária Terézia bosszúja elől elcsángált székelyekkel Kosteleken szeretne találkozni, valahol a világ legszélén.
Az általam nagy késéssel fölfedezett film Vaszi Leventét mutatja be, azt a fiatalembert, aki hét évvel ezelőtt közönségdíjas volt a Fölszállott a páva népművészeti vetélkedőn.
Többszörös az örömöm, amikor a riport fölidézi a hegyre kapaszkodó utcát; a templomot, amely előtt a gyerekek úgy köszöntek nekünk dicsértesséket, mintha régi ismerősök lennénk; a vasárnapi misét, amelyre véletlenül érkeztünk. Leventéék verandáját, ahonnan a végtelennek ígérkező beszélgetést elvágva a házigazda így invitált beljebb bennünket: Menjünk ebédelni, nehogy úgy járjunk, mint a cigány, aki szomjan halt a patakparton, mert nem volt mire innia.
Azt hiszem, csak a nagyon őszinte és nyitott embert lehet néhány óra alatt úgy megismerni, hogy a film szinte csak azt mesélje el róla, amit mi is tapasztaltunk – mégis izgalmas és érdekfeszítő végignézni. Nem mesterkélt, nem szándékozik „többet” mondani az igazságnál, „csak” bemutatni az embert. Humorával és érzelmeivel, amikor nem a saját sikerén érzékenyül el, hanem kis tanítványa énekén; földrajz- és történelemtanárként a román tannyelvű iskolában, ahol a magyar szót sem nélkülözik. Délután pedig magyarórát tart. Énekel, táncol, füvet kaszál a hegyoldalon, mert a gépet nem a hegyre találták ki.
Falusi turizmusra vágyó magyarországi vendégeket fogad, és az asztalt körülülve a vezetőjük faggatja: nem gondolt-e arra, hogy elköltözzön innen a családjával, például Budapestre, hogy továbblépjen. Ő pedig úgy válaszol, hogy amíg a széna le nem lesz kaszálva, addig biztosan nem. S hogy komolyra fordítsa a szót, megjegyzi: itt szeretné fölnevelni a gyermekeit, mert ennél egészségesebb gyermekkort nem tudna elképzelni. Esetleg a medve ha kikergeti a faluból. Meg különben is, ha mind elmegyünk, akkor a kutyának ki ad enni.
A tréfa sem mindig vicces.
És a kérdező furcsállja, úgy tűnik, elcsalogatná, csak a lényeget nem érti: ami a turistának érdekesség, az az ide születettnek élet, elkötelezettség, esetünkben küldetés is. Kötődés a szülőföldhöz. Kell a nagyváros a sikerhez, Kostelek meg az élethez. Nagy szavak nélkül mondja el Levente, hogy addig szeretne foglalkozni az iskolás gyermekekkel, amíg teheti, talán még tíz évig, vagy hat évig, mert mind kevesebb a gyermek. Vagy ki tudja, mi történik közben. A kosteleki csángókat, tehát a magyarokat szeretné megőrizni itt, mert neki nyilván fontos kirándulás volt Budapest, mint a budapestieknek Kostelek. Különben pedig ki vinné a dalt a fővárosba, hogy a közönség őt válassza a legjobbnak, és Anita, a kis tanítványa sem érdemelt volna különdíjat egy évvel tanítója föllépését követően.
Ők ketten együtt kémlelték az eget a budai Várban éjszaka, és arról beszélgettek, hogy nem szeretnének itt élni. Mert otthon a Kis Göncöl is látható, itt viszont mintha ködben volna minden. S mielőtt elindulnak hazafelé, Levente hozzáteszi: Meg otthon magasabban vagyunk, közelebb Istenhez.
