1991–2021
Van itt harminc év.
Időnk is volna, lehetőségünk is, hogy átbeszéljük ennek a harminc évnek az irodalmi és emberi tanulságait. Vajon mit is gondolunk arról az 1991-ben kezdődött időszakról, ami nemcsak Jugoszlávia véres szétesésével járt, hanem irodalmi életünkbe is viharokat hozott. Beszélhetnénk az elmúlt harminc évről is, de megértenünk 1991-ből kiindulva lehetne, hiszen az különösen fontos év volt, a vajdaságivá vedlett jugoszláviai magyar irodalom kettéhasadtsága vált nyilvánvalóvá.
Nem gondolom, hogy azért nem kerül sor arra, hogy átbeszéljük 1991 fordulópontjának irodalmi és emberi tanulságait, mert nem fontos. Éppen ellenkezőleg. Nagyon is fontos, mert az elmúlt száz évről kialakított válaszokat rejti, amik között szintén szét kellene nézni. Talán hiányzik a bátorság. Vagy egészen másról van szó? Arról, hogy most nem a kimondás, hanem a kényelmes, egymással párhuzamosan létező nosztalgiák idejét éljük.
(„Ne is kérdezzetek, csak üssetek.”)
A kényelmes nosztalgiák lehetővé teszik a hitelességet, kinek-kinek a magáét. Az eltelt harminc év olyan levegőssé tette a világunkat, annyi fényt engedett be, hogy módunkban áll nem foglalkozni azzal, ami 1991-ben még húsba vágó kérdés volt.
A Híd folyóirat 1991. novemberi számában jelent meg Bányai János Még, talán című írása – a Szenteleky-napok keretében magyartanároknak tartott előadás, amire a Napló 1992. január 8-i számában reagált Hornyik Miklós Levél Bányai Jánoshoz címmel. Vannak helyzetek, amikor egy valamely szöveg indulatokat vált ki, amely indulatokból aztán levél születik. Jó esetben nem nyilvános formában, más esetben pedig még kötetbe is sorolják. Hornyik Miklós levele belekerült a szerző Meghasonlásunk története – Délvidéki könyv című kötetébe. És tulajdonképpen nagyon helyes, hogy része lett a kötetnek. Mert így módunkban áll három évtized után újraolvasni nemcsak Bányai János előadását és Hornyik Miklós arra válaszul született levelét, hanem a kötet többi írása által közelebbről szemügyre vehetjük azt az irodalompolitikai, kultúrpolitikai, nemzetpolitikai nézőpontot, amit Hornyik Miklós meggyőződése szerint Bányai Jánossal ellentétben képviselt. És elgondolkodhatunk azon, hol is vagyunk most. Ha már kérdés úgysincs.
Úgy tűnik, ma már csak annyi a cél, hogy ki-ki beillessze az egészbe a maga által fontosnak tartott irodalmi művet/szerzőt, vagy éppen ellenkezőleg, mindenáron kihagyja. Így szitálják a műveket/szerzőket, akár egy nagy homokozóban, s kerülnek egymás mellé olyan erdélyi, vajdasági, felvidéki és magyarországi szerzők, akik talán még az ebédlőt is elhagyták volna valamely írótáborban, ha a másik belépett volna oda. Nem ittak volna egymás társaságában feketét. Mostanság pedig, hogy nincsenek kérdések, egyazon névsorban szerepelnek, ugyanis ilyen a homokozóban a szitálás. Különösen, ha nosztalgia is párosul hozzá Erdély hegyeitől a szecessziós szépségű Újvidékig. Ilyesféle fordulatokra még Hornyik Miklós sem gondolt volna, legharagosabb pillanataiban sem.
