Sajnos én már nem ismerhettem a dédnagyapámat, hiszen még a születésem előtt elhunyt, viszont édesapám sokat mesélt róla. Főként azokból az időkből, amikor még ő is gyermek volt, és együtt jártak a földekre dolgozni, ahol a dédnagyapám számtalan históriát, illetve bölcsességet adott át neki, amelyeket édesapám igyekezett továbbadni nekünk, a gyermekeinek. Alsós iskolás voltam, amikor az öregem egy számomra nagyon felkavaró történetet mesélt el a nagyapja memoárjából.
Mégpedig a dédnagyapám utolsó, halovány emlékét az édesapjáról. Halovány, hiszen ő akkor még csak ötéves volt. Ezerkilencszáztizennégyet írtak. Vasárnap volt. Ültek az asztal körül. A családdal. Az ebédet épphogy csak elfogyasztották, amikor megérkeztek a ház elé a verbuválók. Menni kell. Katonának. Hí a haza. Megmondta a Ferenc Jóska. Az ükapám összepakolt. A családi házból kifelé haladva látta, hogy a kedvenc desszertjéből, a túrós rétesből, egy egész tál került az asztalra. Vett hát belőle egyet. Beleharapott, elbúcsúzott, majd kiment az ajtón, és soha többé nem látták. Elveszett. Messze idegenbe. Valahol lenn a szerb fronton. Ma már csak egy sírkő állít emléket neki a temerini temetőben, illetve egy Újvidéken készült katonakép maradt fenn róla (amelyet a közelmúltban találtam meg egy dobozban a családi házunk padlásán). Az üknagymamám pedig magára maradt négy gyerekkel. Az ilyen tragédiák pedig mindennaposak voltak akkoriban. Az édesapám által elmesélt történet gyermekként nagyon felkavart. Kisiskolás létemre beleképzeltem magam a dédapám helyzetébe: „Ugyan mi lenne velem, ha egyszer csak megjelennének a házunk előtt valami idegenek, elvinnék az édesapámat, és soha többé nem láthatnám? Képes lennék azt elviselni?” – merültek fel bennem a kérdések.
Mi, a XXI. század „gyermekei” sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy mennyire kiváltságos korban élünk. Sokszor hallok fiatalokat siránkozni azon, hogy nem tudják megvenni a legújabb mobiltelefont, a harmadik cipőt vagy a századik ruhadarabot. Még velem is megtörténik néha, hogy elkap a gépszíj. De mégis mik ezek a dilemmák az őseink problémáihoz képest? Mit élhettek át ők a két világháborúban, illetve az azokat követő évtizedekben? A közelmúltban egy neves történész előadásán jártam Magyarországon, aki személyes feljegyzéseket olvasott fel a nagy háború idejéről, amelyek közül a legemlékezetesebb egy, a doberdói frontról hazatért baka írása volt, hiszen a maga nyers valóságával felvázolta előttem, hogy milyen borzalmakat is élhettek át ezek a katonák.
Az illető leírta, hogy a Doberdón az ellenség megrohamozása során az olasz haderők ágyúval lőtték szét az osztagát. A támadást csupán ő élte túl. A feljegyzésben a baka részletesen leírta, hogy az ellenségtől megriadva napokig feküdt mozdulatlanul a gyermekkori barátjának cafatokra tépett – később pedig már iszonyú bűzt árasztó, kukacokkal teli – holttestén. Mégis hogyan lehetett ezt ép ésszel elviselni? El tudjuk képzelni, milyen borzalmakat élhettek át ezek a katonák? Milyen borzalmakat élhettek át azok a családok, ahol az apa vagy a gyermek nem tért haza a háborúból? És még a szegénységet, az éhezést nem is említettem. A kiesett családfő szerepét is valakinek pótolnia kellett. A dédnagyapám a testvéreihez hasonlóan tízéves korától már aratni járt, később pedig ő sem kerülhette el a katonasorsot, hiszen alig pár évtized múlva újabb vihar tört ki a világ feje fölött. A második világháború. Ő szerencsére épségben hazatért.
Nem árt tudni valamit ezekről az időkről. Az efféle történetek a legmélyebb gödörben is erőt adhatnak nekünk, a XXI. század gyermekeinek.
