Régóta nem jártam színházban Magyarországon. Az egyetemi évek alatt még sok időt töltöttünk ott az évfolyamtársaimmal. Volt, hogy felsőoktatási kurzus keretében, ugyanakkor az is megtörtént, hogy mi magunk szerveztünk rekreációs jelleggel csoportlátogatást egy-egy darabra. Általában boldogan, újult erővel, a hétköznapi kihívásokra feltöltődve léptünk ki az előadóteremből, ám az is előfordult, hogy felháborodva, csalódottan és lehangoltan távoztunk. A számos pozitív kulturális tapasztalatszerzés mellett megtörtént, hogy betévedtünk a kábítószer-fogyasztást, erőszakot pozitív színben feltüntető, a szexualitást öncélúan ábrázoló, trágár, magamutogató színpadi fellépésekre is, amelyeknek (a mi értelmezésünk szerint) semmilyen pozitív üzenetük nem volt. Az utolsó (közös) látogatásunk alkalmával is egy ilyen produkciót szenvedtünk végig. Az előadás kezdetén beszaladt egy színész, az alkoholista, drogos alany szerepében. Ő volt a főhősünk, aki már a rendezvény első percében – két óbégatás között – letolta a nadrágját. Az előadás végéig meztelen volt. Később egy nő is megjelent a színpadon, akivel a folyamatos káromkodás mellett mindenféle ízléstelen, trágár dolgot csináltak. A produkciót végignéztük, majd kivonultunk a teremből. A színház előtt álltunk, néztünk egymásra.
– Ez meg mi volt? – kérdezte az egyik évfolyamtársnőm. A többiek csak csóválták a fejüket. Senki nem volt elragadtatva a produkciótól. Talán egy romlott házasságot akartak bemutatni? Ám hiába kerestük, a történetnek pozitív üzenete (nagy valószínűséggel) nem volt. De az sem kizárt, hogy csupán mi nem értettük meg a művészeket. A diskurálás alatt egy kislány sétált el mellettünk a szüleivel, akik nagyon mérgesnek tűntek.
– Most jöttünk utoljára színházba – mondta az édesanya. Igen, a korhatár nélküli produkción gyerekek is voltak. Az eset után csaknem két évig nem voltam színházban. Részben a világjárvány, részben pedig a fenntartásaim miatt. Pár nappal ezelőtt szóltak a barátaim: „Vettünk neked egy jegyet a Puskás, a musical c. darabra.” Ugyan a fent említett horrorprodukció után két nagyszerű előadáson is részt vettem Vajdaságban, a korábbi tapasztalatok miatt azonban mégis fenntartásokkal ültem le az Erkel Színház nézőterén (bár ha utánaolvastam volna a műnek, biztosan nem lettek volna kétségeim). Az előadás ideje alatt számos alkalommal lettem libabőrös, rázott ki a hideg, és esetenként még a könnyeimmel is küszködtem. Sőt! Volt, hogy eltört a mécses, és mint egy kislány, úgy sírtam a Puskás-féle aranycsapat sikertörténetének egy-egy mozzanatán. Körbetekintettem a nézőtéren, és láttam, ebben nem voltam egyedül. Az atmoszféra leírhatatlan volt. A színháztermet áthatotta a nemzeti büszkeség, az összetartozás, a siker érzése. Később kiderült, hogy még a talján taktikai mágus, a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya, Marco Rossi is eljött megtekinteni a produkciót.
A korábban részletezett horrorprodukcióhoz hasonlóan, a musicalt számos gyermek is végignézte. Gondoljunk csak bele: vajon melyik előadás ad át valódi értéket az utókornak? A szakemberek szerint a színház legfontosabb célja a kikapcsolódás mellett az, hogy segítse elsősorban a fiatalokat a gondolkodásban, a társadalmi szerepvállalásban, értékrendet alakít ki, illetve nagyban befolyásolja az önazonosság-tudatot. A színház tehát művel, szórakoztat és nevel. A történelem azt is bebizonyította számunkra, hogy ha kell, átnevel. Éppen ezért egy művésznek – akár egy szülőnek – felelőssége van. A XXI. századi embernek több Puskás, a musical-féle értékteremtő színdarabra van szüksége…
