Június van. Már csak kevés kell a napfordulóig. A Holt-Tisza partjára épített mólónkon ülök Bácsföldvárnál. Körülöttem gyermekek fürdenek szüleikkel, a boldogságban. Mosollyal az arcomon figyelem őket, egyúttal pedig én is élvezem a napsütést. Jobb kezemmel a hideg sörömhöz nyúlok, közben türelmetlenül várom az éjszakát. Hogy miért? Hát, amikor a nap nyugovóra tér, s átadja a terepet a holdnak, akkor a szürkeharcsa felkel nappali verméből, s csalihal után kutat. Türelmetlenül sétálok fel s alá. Gyümölcsöt szedek. Zamatos, érett körtét, savanyú ribizlit, piszkét. Érzem rajtuk a nyár összes ízét. Talpam a tűzforró homokos földbe süpped, a murván már lábujjhegyen futok. Egyszer régen tüskébe léptem, mégsem szívesen veszek fel papucsot.
Közben elfelejtem, amit annyira várok, így egy-kettő eljön a szürkület. Közeledik az éjszaka. Édesapámmal rohanó léptekkel csónakba ülünk, hogy a harcsázó szereléket a megfelelő helyre szállítsuk. Az ezerszínű naplemente képe egy nagy egészbe olvad, miközben egyre beljebb evezünk. A víz tükréből is csodáljuk. Minden kész. Az éjszaka is bekopogtat. A stégen ülök, ismét. Az öregem már alszik. A csillagos eget csodálom, amely kint a természetben fényszennyezés hiányában páratlan látványt nyújt. Ilyenkor mindig eszembe jut az oroszlánkirály című rajzfilm egy jelenete, amikor Szimba társaival arról diskurál, hogy vajon mik lehetnek azok a világító dolgok, amelyek felragadtak arra a „nagy fényes fekete izére”. Az álomszerű, mámoros állapotból a békák kórusán kívül néha egy-egy harcsacuppanást húz vissza a valóságba. Bárcsak a kapásjelző tenné ezt! De legalább eszik – nyugtatom magam. A riasztó a továbbiakban sem szólalt meg, így a természet lágy zaja elringat. Megnyugszom. Becsukom a szemem. Az éjszakával együtt én is nyugovóra térek a szabad ég alatt.
Kinyitom a szemem és látom, hogy még éjszaka van. Egy üveg bor és egy borospohár van a mellettem a lefektetett deszkán. Ám a békák már nem brekegnek, a harcsák nem cuppognak. Testvéremmel házunk kertjében fekszünk hanyatt az augusztusi fűben, felettünk a lombok tamburáznak. Éves rutinként a hullócsillagesőt csodáljuk. Minden alkalommal kívánunk valamit. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy a következőt kérjem: soha ne érjen véget az évszak és a vele járó végtelen emberi boldogság. Ám a vállamra ülő belső hang figyelmeztet: vágyálmokra, lehetetlen dolgokra ne pazarold a hullócsillagok adta lehetőségeket!
Az ég tiszta. Az éjszaka csendjében a gyenge nyári szellő által megtáncoltatott diófaleveleket hallgatom. Érzem a nyár utolsó leheletét az arcomon. A szeptember s vele az ősz rohanó léptekben tart felém. A kedvenc évszakom egyúttal száraz homokként pereg szét a levegőben. Vége van. Indul a nagybetűs élet, vele pedig a hétköznapi küzdelmek. Visszagondolva, egy röpke pillanatnak, egy álomnak tűnik csupán kedvenc évszakom. Azt hiszem, hogy nem a nyár türelmetlen velünk. Mi rohanunk el mellette, nem is sejtve, hogy mennyi mozzanatról maradunk le így, bágyadtan beletörődve megfoghatatlan és mulandó voltába. Pillanatok, amelyek bár gyönyörűek, mégis szinte befogadhatatlanok, hiszen hirtelen, egymás után érnek bennünket. Nincs évszak, amely erősebb szimbiózist teremtene az emberrel: beköltözik zsigereinkbe, létéről nem megváltozott mindennapjaink miatt, hanem azok ellenére tudunk, mintegy indoklásaként annak a nyugalomnak, boldogságnak, amellyel ebben az időszakban napról napra betakarózunk. Ismét gyorsan elszaladt hát érzékeink játéka, maga a nagybetűs élvezet: a nyár.
