A háromkirályok – Gáspár, Menyhért és Boldizsár – a csodálatosan fényes csillagot követve érkeztek Jeruzsálembe, onnan pedig Betlehembe, hogy leboruljanak az újszülött Megváltó előtt.
Királyoknak mégsem nevezhetők, hiszen Máté az evangéliumában név nélkül napkeleti bölcsekként említi őket. Azt viszont akár sejthették is, hogy a Jupiter és a Szaturnusz együttállása irányítja útjukat, mivel perzsa papok vagy babilóniai csillagászok lehettek, tehát tudós emberek. Hogy vízkeresztkor érkeztek-e meg az ajándékul hozott arannyal, tömjénnel és mirhával a ládikóikban, esetleg jóval később, ezen régóta tudósok diskurálnak. Máté írása viszont nem hagy kétséget afelől, hogy siettek, hiszen a hatalmát féltő Heródes küldte őket jeruzsálemi állomásukat követően föllelni Jézust, hogy hírt hozva róla, ő is imádni menjen. Mint hamar világossá vált, megöletni szándékozta a gyermeket.
A napkeleti bölcsek körüli bizonytalanság útját járva kiderülhet, hogy nem is hárman voltak ők, hanem négyen, de hírek szerint akár tizenketten, szolgáikkal együtt meg sokkal többen. Talán igaz lehet – miként sok minden tisztázatlan a történtek körül –, hogy negyedik bölcs, Artaban szintén útra kelt, minden vagyonát eladva, hogy Jézusnak három drágakövet vigyen ajándékként: égszínkék zafírt, a napkeltét idéző vörös rubint és igazgyöngyöt, mely „fehér, mint a hó a hegyek hátán, ha beáll az alkony”. Sietett, hogy találkozzon három társával, ám kevéssel a cél előtt szerencsétlen beteg embert látott az út szélén. Fölemelte s gyógyítani vitte, föláldozva érte a zafírt. A találkozót lekéste, de rohant tovább, mígnem Heródes katonái jöttek, akik a kétévesnél fiatalabb gyerekeket gyilkolták, ha már a három társa nem árulta el Jézus hollétét. A rubinnal egy gyermek életét mentette meg. Csak a gyöngyöt őrizhette tovább, a Megváltót keresve. Járt a nyomában Betlehemben, elvándorolt Egyiptomba, bolyongott országról országra, ápolta a betegeket, segítette a szegényeket.
Harminchárom esztendő múltán az ősz vándor Jeruzsálem kapujában hatalmas tömegre lelt, és rémült megdöbbenéssel hallotta, hogy Jézus keresztre feszítésére gyűltek össze. Utat tört a Golgota felé annak reményében, hogy a megőrzött kincsével megválthatja Jézus életét. Eközben fiatal lány esedezett segítségért, akit apja adóssága miatt rabszolgának vittek a katonák. Artaban a gyöngyöt a lánynak nyújtva föltekintett a Golgotára, mondván: Úgy látszik, méltatlan vagyok arra, hogy ajándékot adjak a Megváltónak.
Hirtelen vihar kerekedett, menekült a nép, Artaban pedig lerogyott az út szélén, és halk vigasztaló szavakat hallott: „Bizony mondom néked, amit a szenvedőkért tettél, azt értem tetted. Ez volt a te ajándékod nekem.”
S mert Artaban bár a csillagok tudósa volt, de nem próféta, így ismeretlen maradt számára a jövő, miszerint kétezernyi esztendő múltán is valahol Európában még tisztelettel őrzik a vértanúvá lett három társának az ereklyéjét, miközben ő elvész a porban. És az sem vetődhetett föl gondolataiban, hogy ugyanannak az országnak másik városában százéves betlehemet zárnak el, mert hirtelen fajgyűlöletet látnak a szerecsen király „csúnya” ábrázolásában. Különben ő megmondhatta volna, hogy ilyen bőrszínű bölcs nem volt köztük, hanem Jézus jóságát szándékozták a későbbiekben jelképesen is kiterjeszteni az akkor ismert mindhárom földrészre.
Csak elmosolyodott, és lehunyta a szemeit, miközben a vihar verte a Golgotán.
