Csodát váró csillogással a szemében bontogatja az újságpapírból csavart tölcsérbe csomagolt napraforgómagot a gyermek, aki még őszintén hisz a csodákban.
Mielőtt leülne a nagymamája háza teraszának oszlopa melletti lépcsőre, aprócska kezével lesöpri a szélét, nem azért, mert esetleg piszkos lenne, hanem mert így tanították, akármilyen tiszta is, le kell söpörni, nehogy bepiszkolja a nadrágját. Óvatosan kiönti maga mellé a magokat, hogy ne szóródjanak szét, majd kezébe veszi a csomagolóként használt újságpapírt, kiteríti, és finom mozdulatokkal, nehogy baja essen, gondosan kisimítgatja. Hosszasan nézegeti, majd maga elé veszi, ahogyan a szüleitől látta. Úgy tesz, mintha olvasgatná, pedig még nem is tud olvasni, mindössze néhány betűt ismer. Határozott mozdulattal feláll, a magasba emeli, a nap felé fordítja, és lassan forogni kezd vele. Közben önfeledten kacag. Érzi, hogy valami fontosat, valami értékeset tart a kezében. Valamit, ami hatalmat ad neki. Valamit, ami egyszer talán majd egy varázslatos, új világba való belépéshez nyithat kaput számára.
Csodát remélő csillogással a szemében nyitja ki az újságot a férfi, aki ugyan már egyre ritkábban találkozik csodákkal, mégis hinni akar bennük. A kávézó teraszán ülve ugyanolyan finom mozdulatokkal és ugyanolyan tisztelettel lapozza fel, mint ahogyan egykoron a gyermek simítgatta. A nagymamája teraszának oszlopa már nem tud neki fogódzót nyújtani a mindennapok forgatagában. A kávézó széke kényelmesebb és talán előkelőbb is, mégis gondolkodás nélkül lecserélné a ridegnek tűnő betonlépcső szeretetteljes egyszerűségére. A betűket jól ismeri, sőt a szavakat meg a mondatokat is, a mindennapjai részét képezik. Már nemcsak érzi, hanem tudja is, hogy az, amit a kezében tart, rendkívül fontos és értékes. Határtalan alázattal és már-már rajongásba hajló tisztelettel viseltet az iránt a több évtizedes hagyomány iránt, amelynek továbbéltetését és átörökítését nem csupán szívügyének, hanem küldetésének is tekinti, és büszkeséggel tölti el, hogy mindezt egy olyan óriási szellemi tőkével rendelkező, folyamatosan megújulni tudó, fejlődésre képes csapat részeként teheti meg, amelynek tagjai önzetlenül, egymást motiválva, támogatva és erősítve fejtik ki tevékenységüket, érezve és átérezve nemcsak a kimondott és a leírt szó súlyát, hanem a saját szűkebb és tágabb közösségük iránti elkötelezettség felelősségét is, nap mint nap arra törekedve, hogy adjanak valamit a közösségük tagjainak, valamit, ami által mindannyian többek lehetnek, erőt adva, utat mutatva és kaput nyitva a csodát váróknak, a csodát remélőknek és csodát áhítóknak.
Csodát áhító csillogással a szemében, remegő kézzel lapozza fel az újságot a bácsi, aki bármennyire is tisztában van azzal, hogy csodák márpedig nincsenek, mégis szeretne hinni bennük. Mozdulatai lassúk, bizonytalanok, a fenyőkkel határolt udvarra néző teraszon elhelyezett hintaszék nyugalmát szívesen visszacserélné a kávézó foteljét övező nyüzsgésre, az idő kerekét azonban már nem fordíthatja vissza. A látása nem olyan már, mint régen, mégsem mond le arról, ami élete részévé, sőt szenvedélyévé vált: az újságról. Biztos abban, hogy bizonyos dolgokat csinálhatott volna másként is, számtalan kérdésben dönthetett volna másként is, megvalósíthatta volna az elképzeléseit sokkal jobban, tökéletesebben is. Mégis mérhetetlenül büszke arra, hogy élete összefonódott, összefonódhatott az újság történetével, történelmével.
Mindhármuk életében meghatározó szerepet tölt be az újság. A gyermekében, aki voltam, a férfiében, aki vagyok, és a bácsiéban, aki leszek. De lehetnénk ők mi mindannyian. Mi, a csodát várók, a csodát remélők és csodát áhítók.
