Képzeljük el, hogy elénk áll egy jótevőnk húszliteres vödör pénzzel – benne lapul több ezer bankó –, és azt mondja, a fele hamis vagy lejárt, a másik fele érvényes. Amennyi jó pénzt egy óra alatt ki tudunk válogatni, az mind a miénk. Fölkínál azonban egy másik lehetőséget is: leönt az udvarunkban egy kisebb kamionnyi bankót, úgy kétszáz vödörrel, ám annak csak a negyede használható, mégis százszoros mennyiségű érvényes pénz van benne, mint a vödörben. Nem telhetetlenség az, ha a szerencséjét mindenki a lehető legnagyobbra igyekszik kovácsolni, ezért az sem lepne meg, ha többségünk a rakásra vetné rá magát, ahelyett hogy a vödröt ürítené ki. A távoli múltból földerengő valószínűség-számítás bonyodalmait elkerülve – csupán logikára alapozva – megállapíthatjuk, hogy a vödörből minden második pénzzel járunk jól, míg a nagy rakásból valószínűleg három eldobandó után következik egy érvényes, így hát egy óra alatt kétszeres szerencsét hoz a vödörben turkálás. A mennyiség tehát könnyen átverheti a minőséget, a látszat a valóságot.
A kitalált történetet korántsem öncélú okoskodásnak szántam, sokkal inkább szemléletes példának ahhoz, hogy más vizekre evezvén elmondhassam: egyre nehezebben birkózom meg a tájékozatlanságommal, mert minél nagyobb tömegben ömlik rám az információ, annál tanácstalanabb vagyok: „egy óra alatt” melyikkel jövök ki jobban. Sok évtizeddel ezelőtt létezett az újság, a rádiónak meg nem is nagyon volt ideje faluhelyen elterjedni, máris fölváltotta a televízió. Kezdetben csak az Otthon klubhelyiségében, ahol esténként Boris néni, a gondnok belépőjegyet szedett, hogy a Magyar Televízió híradóját, legfőképp pedig az azt követő filmet megnézhesse a közönség. Egy csatorna járta akkoriban, hétfői szünnappal. Mostanra mindenki a saját házában válogathat néhány száz adás közül, a szenvedélyes tévézők egy-két tucatnyira rá is néznek, a többi meg csak van – a gazdag birtok jelképeként.
És jött a mindent letaroló internet: virtuális újságok, egyéni weboldalak, blogok és közösségi hálók, podcastok… Egykor az a fáma járta, hogy ami nincs benne az újságban, az meg sem történt. Most meg: ami fönt van a Facebookon (vagy ikertestvérein), csak az történt meg. Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy csupán az utcai kispadok pletykarovatai helyeződtek át az éterbe, hiszen már fontos vagy érdekes emberek, államvezetők is itt terjesztik mondanivalójukat, s ha a megbízható lapok irigylésre korántsem méltó szerkesztői, előttük esetleg a hírügynökségek nem gyűjtenék egy rakásra a közérdekű történéseket, valóban elvesznénk a rengetegben. Így persze nyolc–tíz honlap átböngészésével úgy-ahogy végig tud sétálni az olvasó – ha kellően körültekintő – a valóság ösvényén. Ha meg óvatlan, elkábítja az ámítás, elkápráztatja az önmutogatás, igazságnak hiszi a tiszta hazugságot, erénynek a csalást, meg nem történtnek az elhallgatottakat. Segít ebben a dollármilliárdos kiszolgálók gépezete is: letiltja az ízlésének meg nem felelő államvezetők és miniszterek véleményét, törli a szeretetet hirdető jótékonykodó szerzetes megszólalását. Így jogosan érezzük, hogy a töméntelen információ nem a sokoldalú tájékozódásunkat szolgálja, hanem valamilyen világhatalmi ideológia uralmát, a cenzúra fölélesztése által is. Az egyoldalú hírdömping elfedi az igazságot, az erő legyőzi az érveket, merthogy érvelni csak szűkre húzott kordában lehet. Érthető, ha elbizonytalanodunk, hogy a vödröt rúgjuk-e föl, vagy a pénzrakásnak fordítunk hátat.
