Budapest elsőre átvert. Vagy csak én gondolom így. Hajnaltájt sétáltunk ki a pályaudvarról a barátommal, álmos céltalansággal. A sűrű csendből elénk lépett a város, nem bolygatta meg a tömeg. Csupán egy szitkozódó részeg rivallt ránk, pedig ha hárman osztozkodunk a városon, akkor is tekintélyes területet birtokolhatunk. Szép fogadtatás, mondhatom, az első fővárosi utazásom alkalmával.
Napközben, amikor már jogosan hihettük volna, hogy föloldódtunk a tömegben, csupán két rendőr állt mellénk igazoltatásra valamelyik békés kocsma asztalánál. Jó szemük volt, ha idegenek ártalmaitól – feketézés, valutaváltás – igyekeztek megvédeni a budapestieket, bár mi csak idegenek voltunk, de nem bűnelkövetők.
S mert egyetemistaként akkoriban végképp nem volt gazdag sem itt, sem ott az ember, éjjeli szállásért valamelyik otthonba tértünk be, többe is. Későre járt már, amikor célba értünk: a hallgatók a Szovjetunióba készültek tanulmányútra épp azon az éjszakán, mi pedig maradhattunk.
Arra már nem emlékszem, mit láttam a városból, hiszen az azóta eltelt fél évszázadnyi idő magával vitte. Gyanítom, hogy másra számítottam, de minek utazna az ember, ha ugyanazt kapja, amit képeken vagy a tévében megláthat? Az apró fűszerekért érdemes elmenni, még ha azok kicsit csípősebbek vagy könnyfakasztóbbak is a vártnál. Mások szemén át ítélni kockázatos, még a sajátunk is bizonytalan.
Tanyán jóval korábban jártam, mint nagyvárosban. Már csak azért is, mert idelátszottak a szállások, gyalogosan is könnyedén odajuthattam. A tanya az elmaradottság jelképe, olyan istállószagú, ahova a kultúra nehezen szivárog be; a falu utcahosszal előtte jár kimértebb igénytelenségével és többszörös lehetőségeivel; a város meg sznobos vagy valós fölényével mindkettőt semmibe veszi. Mostanság, mondjuk, már kevésbé, bár inkább a kapirgáló tyúkok levese iránti vágy sarkallja a tanya újbóli fölfedezésére a városit. Majdnem teljesen ki kell valaminek pusztulnia ahhoz, hogy észrevegyük.
Ilyen „kapirgálós” tanyán jártam akkor régen; utcaszerű, ecetfákkal szegélyezett udvara belefutott a határba, beleolvadt a szülőföldbe. Át is jártak rajta idegen szállásokról, ha rövidíteni szándékozták az útjukat. A gazda csak nagyjából tudta, hogy hány disznó hízik egyik meg a másik ólban, tyúkot pedig nem ültettek kosárba, mert előhozta ő magától az utódait valamelyik szalmalukból vagy a szárkúp alól. S míg otthon a nagyanyó megtojózta reggel a tyúkjait, hogy tudja, lesz-e ma miből levestésztát gyúrni, itt legfeljebb a rejtőzködő tojások föllelése okozott gondot. Kárba ugyan nem vesztek, legföljebb előjöttek maguktól csirkeként. Tapasztaltam: gazdagságban már korántsem szükségszerűen stimmel a tanya-falu rangsor.
S mert rokonoknál szabadon „gazdálkodhattam”, a szoba homályos hűvöse szolgált igazi csemegével. Mert akkor minden tojás bio volt, minden csirke és tyúk is az, inkább a szabadságuk hívta föl magukra a figyelmemet, mintsem a bioságuk – a szobában az olvasmányként kínálkozó sajtó nem hagyott békén. Nem is a hazai, hanem a külföldi. Tanyán Tükör, Népsport, Nők Lapja, Ludas Matyi? A létezésükről sem tudtam – részben nyilván koromnál fogva sem. Amikor bejutunk a városba, bevásárolunk – mondták. Olyan természetességgel beszéltek a magyarországi életről, mintha valóban ott is élnének, én meg csak itt, Jugoszláviában. Azóta sem szívesen rangsorolok tanyát, falut, várost. Felelőtlen cselekedetnek vélem.
