A koromsötét színpad távoli, mégis oly közelinek tűnő ridegségét csupán egyetlen, bántóan vakító fénysugár töri meg, majd megjelenik a nő. A díva, aki itt és most nem díva, csak egy nő. Csak egy ember, aki lehetne színésznő, énekesnő, sőt sok minden más is. Mégsem válik azzá. De talán éppen az egyszerűsége és lecsupaszítottsága miatt több mindegyiknél. Aztán énekelni kezd. Descartes-ról, a gondolkodásról, a tizenhetedik, a huszadik meg a huszonegyedik századról. Mi pedig követjük, megyünk utána, vele, a képzeletbeli lépcsőn. Egyre feljebb. Gondolkodás nélkül. A gondolkodásról gondolkodunk. Meg az élet fontos dolgairól. Együtt emelkedünk fel, és távolodunk el a mindennapok valóságától, hogy közben éppen arról beszélgessünk. Szavak nélkül, a gondolataink szabad szárnyalásával.
Egy néhány évvel ezelőtti koncert pillanatképei ezek. Egy koncerté, amelynek élményét karácsonyra kaptuk egymástól. Egy koncerté, amely különleges emlék valamennyiünk számára, akik ott voltunk, és valószínűleg még sokáig élni fog bennünk az emléke. Ha valahol máshol, mondjuk, a rádióban hallottam volna először azt a dalt, minden bizonnyal jóval kevésbé ragadott volna magával. Talán fel sem figyeltem volna rá. Így azonban akármikor meghallom, újra meg újra átélem azt a különleges pillanatot, és mindannyiszor felidéződnek bennem annak az estének az élményei is, a személyek, a helyszínek, az illatok, az ízek. Minden.
Olyan ez, mint egy régi, megsárgult, sőt kissé talán meg is gyűrődött fénykép, amely rendkívül sokat jelent nekünk. Megmagyarázhatatlanul sokat. Éppen amiatt, mert a valódi értéket nem is maga a fotó jelenti számukra, hanem a történet, amely mögötte van. A történet, amelyet hordoz, amelyet újra meg újra felidéz bennünk, amikor a kezünkbe vesszük, vagy pusztán rágondolunk.
A történetek azonban lassan elvésznek a képeink mögül. Ugyanúgy, ahogyan elveszünk mögülük mi magunk is. A képeinket ugyanis nem önmagunknak vagy a szeretteinknek készítjük, hanem másoknak, a külvilágnak, ugyanúgy, ahogyan sok egyéb cselekedetünket sem elsősorban az önmagunknak és a saját értékrendünknek, hanem sokkal inkább a másoknak való megfelelés vágya vezérli.
Miközben nap mint nap az élményeket hajhásszuk – mert attól tartunk, hogy esetleg lemaradunk valamiről, amiről azt sem tudjuk, valóban szükségünk van-e a megtapasztalására –, elfelejtjük igazán megélni azokat, ahogyan elfelejtjük mérlegelni azt is, vajon valóban nekünk fontosak-e, vagy csupán a minket körülvevő világ látszatembereinek, akikre titokban felnézünk, akiket titokban irigylünk, akikre titokban hasonlítani akarunk, csupán azért, mert elhitetik velünk, hogy nekik tökéletes az életük, miközben nyilvánvalóan nem az, hiszen senkié sem az, egyszerűen csak szebbnek, jobbnak, többnek akarják láttatni magukat annál, akik, illetve amik valójában. Egyebek mellett éppen a képek által. A látszatvalóság történet nélküli képei által.
Mi pedig bedőlünk nekik. Még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a látszat és a valóság dimenziói olykor igen messzire csúszhatnak egymástól, csakúgy mint azzal, hogy ha csupán a látszattal foglalkozunk, akkor pontosan a lényeg megélésének a lehetőségét vesszük el magunktól, azt, ami láthatatlan, ugyanúgy, ahogyan a képek mögött meghúzódó történetek is azok.
Azt azonban – akármennyire is könnyű és felszabadító olykor másokra hárítani a döntéseink súlyát és felelősséget – elsősorban nekünk magunknak kell eldöntenünk, hogy mi az igazán fontos számunkra, az, hogy képeink rólunk szóljanak, és nekünk adjanak vissza valamit, vagy másoknak mutassunk általuk valami olyasmit magunkból, amiről azt gondoljuk, hogy mások látni akarnak rólunk. Feltéve, persze, ha a kettő nem fedi egymást. Máskülönben eleve nyert ügyünk van.
