Az iskolában a remélt néhány óra sem maradt el, mert Zentán túl jól megszervezték a vakcinázást: az osztályok egymást követve átsétáltak a téren a diákrendelőbe, s máris visszamentünk a gimnáziumba. Szabadkán zűrös volt a helyzet április elején, mivel ott a sportcsarnokba hívták az embereket, a falvakból pedig autóbuszokkal szállították a tanulókat. A hosszú várakozás miatt a tömeg megrohamozta a csarnok bejáratát, többen összeestek, a mentők kórházba is szállítottak sérülteket. Pedig a szabadkaiak már „nagyüzemi” módszerrel dolgoztak: az amerikai szakemberek gyorsadagolókat, pisztolyszerű szerkezeteket is hoztak magukkal. Kettő ilyennel reggel hét órától délig kilencezer embernek adták be a vakcinát, miközben a pisztolykezelők tízpercenként váltották egymást a fáradtság miatt. A félévesnél idősebb csecsemőktől az aggastyánokig mindenki átesett a védőintézkedésen.
A tartományi egészségügyi titkár március 31-én adta ki a rendeletet a tömeges vakcinázásra, és alig telt el egy hét, máris egymillió-hétszázezer vajdasági polgár átesett a kötelező oltáson. Nem is csak az országunkat sújtotta a járvány, egy koszovói vendégmunkás Hannoverbe is elvitte a vírust, és ott félezer lakost azonnal vesztegzárba helyeztek, a város lakosságát pedig beoltották.
Itthon a vásárokat, a sport- és művelődési rendezvényeket betiltották, fölszólították a lakosokat, hogy ne utazzanak sehova, és ne fogadjanak vendéget. Szabadkán olyan rendeletet hoztak, hogy a városból kiutazni és oda beutazni kizárólag oltási bizonylattal engedélyezett, ha pedig valaki e nélkül „surrant be” vonattal, azonnal beoltották és visszaküldték. A határt kizárólag hitelesített sárgakartonnal lehetett átlépni, de némely országba belépéskor még így is meg kellett mutatni a vakcina okozta hegeket, másutt pedig kétheti karantént írtak elő. Koszovóban vészharangot kongattak, hogy rövidesen veszélybe kerül a tartomány alapellátása, gyárak állnak le, ha továbbra sem vállalják kívülről a beutazást az emberek.
Mindez csupán néhány kiragadott mozzanat az 1972-ben lezajlott jugoszláv feketehimlő-járvány történetéből. Egy koszovói utas hozta be a vírust mekkai zarándokútjáról. Csúnya, kegyetlen betegség ez, nagyon sok halottal. Végül kétszáznál kevesebben fertőződtek meg az országban, csak negyvenen haltak bele, pedig az orvosok késve diagnosztizálták a kórt.
Nem voltak tiltakozások vagy tüntetések a vakcina ellen, annál többen igyekeztek mielőbb fölvenni az oltást. Mutass egy képet az újságban, máris mindenki rohan a védőoltásért!
Jelenleg a koronavírussal küzd a világ, nem csak egy ország. Egészen más ez, mint a régi járvány. A mostani másként (is) és könnyebben terjed; a gyors karcolás helyett injekcióval fékezhető meg; nincs vakcinakészlet… Akkor nem voltak közösségi hálók meg mobiltelefonok az őrültségek terjesztésére, utcai csataterek sem alakultak ki a bulizni vágyók és vírustagadók miatt. Semmelweis Ignác több mint másfél évszázada meghalt, igaz, ő „csak” baktériummal és a kollégáival küzdött. A műveltség és a tudás azóta is az ostobasággal együtt fejlődik.
A közeli elhunytakat most elsiratjuk, az ismerősöket sajnáljuk. Néhány év múltán, amikor statisztikává hidegülnek az érzelmek, ki méri majd föl, hogyan vizsgázott a világtársadalom? Hogy mennyi életet vitt el az önzés, arányba állítható-e a gazdaság az emberéletekkel, szabad-e ölni a demokrácia ürügyén?
Jelenleg kétmillió-kétszázezernyi halottnál tart a világ.
