Nagyjából százhúsz esztendő múlt el 1848-at követően, amikor föltámadt Nobel Stefánia huszonegy éves fiatalasszony a budapesti köztemetőben. Bizonyára ugyanolyan fiatal maradt, mint halálakor, adott is magára, ha már fésűt kért kölcsön, hogy megfésülködjön, s gyaníthatóan azzal a céllal kelt föl a sírjából, hogy lássa, milyenné fejlődött a világ a sötétben eltöltött sok év alatt. Csakhamar megtudta a körülötte összegyűltektől, hogy rossz a budapesti víz, mert klórozzák, de sokkal messzebbre nem jutott a tájékozódásban. Nógatta is a csöppet sem meglepett élőket – igaz, most ő is az volt –, hogy meséljenek már valamit.
Egy öreg nénike megkérdezte: – Mit meséljünk? Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.
S a föltámadott: – Nem történt a szabadságharc óta semmi?
– Mindig történik valami – válaszolták.
A szószátyárnak nem nevezhető beszélgetés így ki is merült, a fiatalasszony pedig, elköszönve az újonnan megismert budapestiektől, visszaköltözött a sírba. Sajnálták kissé, hogy elvesztették beszélgetőtársukat.
Örkény István egypercese után nagy izgalommal tekintünk egy újabb föltámadás elé, mondjuk, ha olyan valaki kelne életre, aki öt-hat évtizede, az említett csoda idejének táján búcsúzott el a földi élettől. Abban a korban, amelyre még mi, a fiatalságból régen kinőttek is emlékezhetünk. Izgalmas lenne figyelemmel kísérni, hogy közönnyel vagy kíváncsisággal járják-e körül a temető látogatói a különös eseményt – mert föltámadás még sincs gyakran –, egyáltalán tudatosítanák-e a csodát. Szinte látom, hogy a fiatalok és a középkorúak odaállnak egy szelfi erejéig a volt-halott mellé, s megmutatják neki is a fotót, hogy kifejezze csodálkozását, csak a kommunikáció okoz jókora gondot. Mert ha Nobel Stefánia esetleg olvasta Arany János Toldiját, és föltámadásakor kedve lett volna elmondani néhány sorát, a hallgatóság bizonyosan nem akad föl – hiszen mindenki tanulta – az ösztövér kútágason és a hórihorgas gémen. Pontosabban: a szavak jelentésén. Ám mit válaszol a most életre kelt elődünk – aki legföljebb feleannyi időt töltött a másvilágon, mint Stefánia –, amikor az udvarias fiatalember a fényképezkedés előtt engedélyt kér: – Szabad egy szelfit vagy egy videót? Kicsit szégyenkezik a huszonegyedik századhoz nem illő tudatlanságán, és visszakérdez: – Azok mik? És máris hosszú párbeszéd alakul ki közöttük, mert ez az egyetlen kérdés újból és újból megismétlődik. A segítőkész fiatal elmagyarázza, hogy miért fényképezőgép és videokamera a mobiltelefon, mi a célja a szelfinek – hogy a világhálón megmutassa az ismerőseinek –, mi a világháló. Közben kitér arra, hogy társalgásuk ideje alatt kitől érkezett SMS és e-mail, meg ezek miféle találmányai a virtuális térnek, és mi az internet meg a virtuális tér, aminek máris igencsak a mélyére hatoltak. Így már sejti – s közben meg is tekinti –, hogyan néz ki néhány weboldal.
Már nem idegenek ők egymásnak, és az ifjú meghívja a hajdani földlakót az egy sarokkal távolabbi kocsmába. Az idegen azonban maszk híján nem léphet be, hiába a magyarázkodás, hogy ő biztosan nem fertőzött, sőt a vírus le sem győzheti. Így a halott vonakodva visszatér nyugvóhelyére, mert egy csodálatos világot ismert meg, ahol nem hullott szét az ország véres harcok után, rendszerváltás sem történt, béke van, és jólét – látva a közösségi oldalak ételkínálatát –, elbizonytalanodik, hogy ő maga virtuális lény vagy élő-e, azt pedig végképp nem érti, miért forgott az elmúlt évtizedekben oly gyakran a sírjában.
