„Ritka alkalom! Igen szép, szőke, 18 éves, viruló egészségű, molett, jelenleg Budapesten tartózkodó, 10. 000 korona készpénz hozománnyal és kelengyével rendelkező, vidéki családból származó, egyszerű, házias, takarékos, vidám kedélyű, keresztény lány részére, legfeljebb 30 éves, egészséges, jó állásban lévő vagy jól kereső, tisztességes, komoly gondolkozású, keresztény férj kerestetik. Komoly szándékú és a fenti feltételeknek mindenben megfelelő urak részletes, fényképpel és jövedelemkimutatással, személyleírással felszerelt ajánlataik Igazgyöngy jeligére Blockner hirdető irodájába intézendők. Kalandorok, eladósodott egzisztenciák, hivatásos házasságközvetítők hiába fáradnak…” – idézték fel az 1914 áprilisában megjelent apróhirdetést a minap Instagram-oldalukon az egyik magyarországi település kulturális intézményei, amelyek a szerelmesek hetére való ráhangolódás jegyében életre hívott közös akciójuk keretében egykori botrányos szerelmi történetekkel igyekeztek szórakoztatni a nagyközönséget.
Az apróhirdetést feladó hölgy története sokféleképpen megközelíthető, ugyanakkor számtalan módon folytatható is, hiszen csupán tőlünk függ, milyen elképzelések mentén gondoljuk vagy írjuk azt tovább. Feltéve persze, ha nem ismerjük az igazi folytatást. De talán éppen attól válik annyira izgalmassá, hogy emberi. Napjaink történeteiből ugyanis mintha némiképp hiányozna az ember. Még akkor is, ha ő maga kreálja azokat. Vagy talán éppen azért, mert kreálja, és nem hagyja, hogy a történetei önmagukat alakítsák, önmagukat írják tovább.
Néhány évvel ezelőtt egy népszerű magyarországi wellness-szállodában a vacsorához készülődve egy középkorú pár élete talán legszebb pillanatait készült át- vagy újraélni. Az asztalukon rózsaszirmok hevertek. Gyertyafény, pezsgő, eper, minden, ami kell. Beleértve a szerelmüket a nagyközönség felé is hirdetni hivatott számtalan szelfit meg a pincérek által készíttetett jó néhány fotót is, amelyek már létrejöttük pillanatában felkerültek a közösségi oldalakra. Aztán már csak azt nézték, mennyien kedvelik a képeiket, mennyien irigykednek rájuk. Ahelyett, hogy inkább egymásra figyeltek volna, és valóban megélték volna a pillanatot.
Az étteremben lévők, azaz az egyik pillanatról a másikra nem túl lelkes közönséggé avanzsáltak közül szinte senkit sem nyűgözött le igazán a történetük, így valószínűleg senki nem érzett késztetést annak továbbgondolására sem. Ehelyett kínos pillantásokkal kísért, erőltetett mosollyal nyugtázták, hogy akaratlanul is részesévé váltak egy olyan történetnek, amelyet némiképp kiüresedettnek éreztek. Mert hiányoztak belőle az emberek, a valódi érzelmek.
Különféle színjátékok és hozzájuk rendelt hirdetések kreálásával bármikor izgalmasabbá tehetjük a mindennapjainkat. A mélységek és a magasságok megélésére azonban egyre ritkábban nyílik lehetőségünk. Pedig egyebek mellett ezekre is szükségünk lenne ahhoz, hogy a boldogságot ne csupán az örömérzet fokozásán keresztül próbáljuk elérni, ami – mint tudjuk – gyakran nagy csalódásokhoz vezet, és komoly veszélyekkel jár, hanem a boldogság közvetlen keresése helyett az élet minél teljesebb megélésére koncentráljunk, vagyis a boldogság elérésének lehetőségére ne célként, hanem inkább következményként tekintsünk, amihez mindenekelőtt az értelmesként megélt élet vezethet el bennünket.
Azt, hogy a fenti apróhirdetésből megismert vidéki lány és a híres férfi több mint száz évvel ezelőtti, számos nehézséggel és bonyodalommal tarkított szerelme példázza-e ezt, vagy sem, nehéz lenne egyértelműen megítélni. De talán nem is ez az igazán fontos, hanem az, hogy történetük továbbgondolásával teret engedjünk a mi történeteinknek is arra, hogy továbbírhassák önmagukat, és ne rekedjenek meg a színjátékainkhoz rendelt hirdetések felszínességének szintjén!
