Csupán egyetlen, a délszláv háborúhoz köthető eseményt tudok felidézni, amelyet első emlékeim között tartok számon. 1999-et írtunk. Már sötét volt. Szüleim és testvéreim az utcán álltak, én pedig édesapám nyakában ültem. Családi házunk előtt Újvidék bombázását figyeltük. Hároméves koromban természetesen nem értettem, mi történik, ám a kisgyermek számára sem szokványos dolog a város bombázásának látványa, így az mélyen beleégett a retinámba. Nekünk, akik átéltek egy háborút (még ha gyermekként is), nem idegen a fegyverek, lövedékek, robbanóanyagok látványa sem.
Mi, a Bem utca gyermekei imádtunk a határban játszani. A tevékenységhez nem kellett messzire menni, ugyanis legtöbbünk kertje szántóföldekkel volt határos. Egy szép nyári délután, amikor a dűlőúton sétáltunk, a búzában valamilyen felcsillanó objektumra lettem figyelmes. Amikor közelebb értem, láttam, hogy a ragyogás egy szatyorból származik, amelyben hatalmas, arany színben pompázó lövedékek voltak. A talált szuvenírrel, nagy mosollyal az arcomon tértem haza, ám amikor édesapám megpillantotta a zacskó tartalmát, a kedélyállapotom nem maradt változatlan. Pár évvel az eset után édesapámmal és nagybátyámmal a temerini határban található lápban – vagy ahogy nálunk nevezik, a barában – horgásztunk a híd lábánál, amikor a létesítmény egyik tartópillére mellett a parton kézigránátot pillantottunk meg. A pecázást természetesen azonnal abbahagytuk, majd értesítettük a hatóságokat, akik semlegesítették a robbanószerkezetet.
Köztudott, hogy Szerbia ma is a fegyverekhez fanatikusan ragaszkodók országai közé tartozik. Egy, a kézifegyvereket és erőszakos cselekményeket monitorozó szervezet szerint a világban használt több mint egymilliárd kézifegyver 85 százaléka magánkézben van. Az Egyesült Államokban a legmagasabb a magánszemélyek által birtokolt kézifegyverek aránya, második helyen Jemen áll, amely után Montenegró és Szerbia következik a listán.
Mindemellett a hatástalanított fegyverek nagy részét, amelyekkel anno a háborút folytatták, ma katonai roncstelepeken kínálják a vásárlóknak. Szerbiában rengeteg ilyen raktár működik, ahol kilóra, aprópénzért alig használt katonai sátorlapot, géppuskákat, aknavetőt és különféle katonai eszközöket lehet vásárolni. Egyik ismerősöm például egy ilyen telepről beszerzett katonai sisakból óriási merőkanalat kovácsolt. De van, aki a háztáji kertészetben a paradicsomnövényeit aknavetőcsővel karózza meg. A vásárlók között felbukkant Nikola Macura újvidéki szobrászművész is, aki úgy döntött, hogy a rombolás eszközeit az alkotás kellékeivé kovácsolja át. Az újvidéki Művészeti Akadémia tanára ugyanis a délszláv háború kiszuperált hadi eszközeiből hangszereket készít. A szobrász már sikerrel gordonkává alakított át egy páncéltörő rakétavetőt és egy katonai benzineskannát, gitárt fabrikált egy Zastava M70-es gépkarabélyból és katonai sisakból, és hegedűt rakott össze géppuska tölténytárából és elsősegélycsomagból. A művész legközelebb harckocsit szeretne átalakítani olyan ütőhangszerré, amelyen egy időben öt ember zenélhet. A békés célúvá varázsolt tankot rózsaszínűre festi majd. A tanár célja egy egész zenekar felállítása fegyverekből fabrikált hangszerekkel és részben háborús veterán zenészekkel. Lehetőséget adva a háborút megjárt embereknek arra, hogy a rombolásra használt eszközökkel most zenét állítsanak elő.
Ha a művészhez hasonlóan mindnyájan az építkezésre összpontosítanánk, abból közösségünk is profitálhat. Hiszen ahogy Vergilius római költő mondta: Sic itur ad astra – így jutunk a csillagokig.
