Tudós kutatók állítják, hogy a pletyka olyan módon terjed, mint a járvány. Persze a megállapítás fordítva is érvényes, és attól függően, hogy ki melyikben jártasabb, mondhatjuk, hogy a járvány úgy terjed, mint a pletyka. Át kell adni valakinek, hogy az továbbterjessze másoknak, majd az újabb vírus- vagy információbirtokosok további befogadókat találnak. Ha megszakad a lánc, elhal egyik is, másik is. Nem szabad lebecsülni őket, bár számos tulajdonságban eltérnek egymástól: a járvány a testet semmisíti meg, a pletyka a lelket, legalábbis a rosszabbik fajtája; az előbbit az emberiség eszközökben nem válogatva igyekszik fölszámolni, az utóbbi esetében ilyen kilátástalan vállalkozásba nem bonyolódik. Különben is felemás a megítélése, úgy, mint a könnyű lányoké: szokás becsmérelni őket, mégis kellenek. Mikszáth Kálmán ilyenképpen látja a pletykát: „Nem ültetik, mégis megterem; nincsen sem apja, sem anyja, mégis legszélesebb az atyafisága: nem hívják meg az estélyekre, névnapokra, bálokra, mégis a legszívesebben látott vendég. Az arisztokrácia csakúgy szereti, mint a nép; otthonos mindenütt, Spanyolországban éppúgy, mint Amerikában. Az emberek szeretnek vele foglalkozni, dédelgetik, ápolgatják; nem csoda aztán, ha olyan gyorsan nő, mint a hógomoly. Néha rásüt a napfény, s mielőtt kárt okozna, elolvad, mint a hógomoly, de gyakrabban nem olvad el, hanem súlyos kővé tömörödik, s agyonzúzza azt a tárgyat, amelyik véletlenül eléje akad, éppen mint a hógomoly.”
Évtizedeken át magam is abban a tudatban éltem, hogy a pletyka ártalmas, rossz dolog. Mások is így gondolhatták, mert ha valakiről úgy vélekedtek, hogy „az egy pletykafészek”, hát bizony nem volt ez kedvező jellemrajz. A vallások szinte egybehangzóan elítélik. A régen kiadott értelmező szótárunk is hasonlóképpen írja le a pletykát: Rosszindulatú szóbeszéd, mendemonda; egy személyes ügyet, illetve kitalált vagy elferdített esetet alattomosan mások előtt kitárgyaló, kiteregető, felelőtlen vagy ártó szándékú híresztelés, amely az érintett személy becsületét érinti, őt gyanúba, rossz hírbe hozza. A legújabb kor szakemberei viszont szinte nélkülözhetetlen információs rendszernek tekintik a pletykát. Talán azért tehetik meg, mert különválasztják és rokon „műfajnak” tartják a rágalmat, intrikát, rémhírt és egyéb információs formákat, mivel ezek – szemben a pletykával – valamit meg akarnak semmisíteni. Ez a nem publikus műfaj viszont erősíti a közösséget és a tagjainak az identitását, hiszen csak ismerősök, a közösség tagjai által terjed; egy cégen belül hasznosítható információkhoz juthatnak a pletykázók; szerepe van a társadalom ellenőrzésében és szerveződésében; nem mellékesen: a kibeszélés jó hatással van a lélekre.
És ha már a terjedésében a járvánnyal hozható párhuzamba, vajon pletykatémaként szolgál-e a mostani járványunk? (Nyugodtak lehetünk, a kutatók biztosan vizsgálják.) Hogyne! Különben honnan tudhatnánk, hogy ki fertőződött meg a kisvárosban vagy a faluban, és gyaníthatóan honnan szedte össze a vírusait. Bár ilyen tekintetben jókora és érthetetlen szemérmesség szab gátat a pletykának: „De nehogy elmondd, hogy tőlem hallottad!” Mint amikor fejtetűvel jön haza a gyerek az iskolából. Pedig állítólag az is az ápolt hajat szereti. És pletyka híján az sem kerülne szóba, hogy a mentő nem vállalta a kóros beteg szállítását. Meg valamelyik óvoda a vírus betörése után sem zárt be. Hallottad? Nem! Na, most ez pletyka vagy igaz? Vagy mindkettő?
