„Én beoltatnám magam, mert nem a vakcina az igazi kockázat, hanem hogy zárva marad a Pilvax kávéház” – hangsúlyozza Petőfi Sándor színész, költő, forradalmár, nemzeti hős. „Én is beoltatnám magam, hiszen az igazi kockázat nem az, hanem hogy üresek az iskolapadok” – teszi hozzá Teleki Blanka pedagógus, a magyar nőnevelés úttörője. „Én azért oltatnám be magam, mert az a kockázat, hogy az áltudomány nagyobb szerepet kap, mint a valódi” – nyomatékosítja Szent-Györgyi Albert, a Nobel-díjas kutató, orvos, a C-vitamin felfedezője. Mindezen mondatok a Magyar Orvosi Kamara kampányfilmjében hangzanak el, amelynek célja, hogy minél többen vegyék fel a koronavírus elleni védőoltást, vagyis – ahogyan fogalmaznak – az, hogy mielőbb visszatérhessen a normális élet.
A másik ilyen összeállításban elsőként Blaha Lujza magyar színésznő, a nemzet csalogánya fejti ki álláspontját: „Én beoltatnám magam, mert nem a vakcina az igazi kockázat, hanem az, hogy üresen maradnak a színházak”, majd Kőrösi Csoma Sándor nyelvtudós, könyvtáros, hátizsákos világutazó fejti ki: „Én is beoltatnám magam, hiszen az igazi kockázat az, hogy zárva maradnak a határok”, végül pedig Grabowski, a Macskafogó című film főhőse szögezi le: „Én azért oltatnám be magam, mert ha velünk marad a járvány, eltűnnek a mozik.”
Csupa olyan mondat, amely mindannyiunkat megérint. És talán éppen ebben rejlik a sikere ezeknek a kampányfilmeknek, amelyek minden bizonnyal azért nyerték el olyan sokak tetszését, mert végre nem arra törekednek, hogy kendőzetlenül az arcunkba tolják a húsbavágóan fájdalmas igazságot, hanem a téma komolyságát nem elvéve, a megszokottnál könnyedebb formában próbálnak hatni ránk, még ha azt – ahogyan a reklámok meg a hirdetések általában – ebben az esetben is előre megfogalmazott, jól körülhatárolható célok érdekében teszik is meg.
Mert akármennyire is nehezünkre esik eldönteni, hogy csupán elkeserítőnek vagy inkább félelmetesnek nevezzük-e azt, hogy mennyi elfojtott indulat tör elő, mennyi keserűség és kétségbeesés jut kifejezésre azokban a megnyilvánulásokban, amelyek a koronavírus elleni védőoltásokkal kapcsolatban pró és kontra megfogalmazódnak bennünk, fel kell ismernünk, hogy ha nyitottabbak lennénk egymás irányába, akkor sokkal könnyebb lenne megtalálnunk nemcsak a közös nevezőt, hanem a közös hangot is, hiszen akár ellenzőkként, akár támogatókként határozzuk is meg önmagunkat, a céljaink nagyjából hasonlóak, ugyanis mindannyian ugyanazt szeretnénk: ha újra úgy élhetnénk, mint egy évvel ezelőtt. Ha nem kellene attól tartanunk, hogy bezár-e a Pilvax vagy a többi kávézó; ha nem kellene attól félnünk, hogy üresek maradnak-e az iskolapadok; ha nem kellene azon rágódnunk, hogy vajon az áltudományok diadalmaskodnak-e a valódi tudományok felett; ha nem kellene azon morfondíroznunk, hogy üresek maradnak-e a színházak; ha nem kellene amiatt aggódnunk, hogy zárva maradnak-e a határok; illetve ha nem kellene azon méláznunk, hogy eltűnnek-e a mozik.
És mindannyian azt szeretnénk, ha nem lennénk tele bizonytalansággal, félelemmel és szorongással, amelyeket görcsösen próbálunk túlzott magabiztossággal és megingathatatlansággal leplezni. De vajon ez a túlzott magabiztosság és megingathatatlanság valóban mások megtévesztésére irányul, vagy sokkal inkább önmagunk meggyőzésére? Mert önmagunkat meggyőzni sok esetben talán még nehezebb, mint másokat megtéveszteni, kiváltképp akkor, ha ezen igyekezetünk nem tekinthető tudatosnak.
A tudatosságra való törekvés kétségtelenül igen fontos lépést jelenthet a bizonytalanságaink, a félelmeink és a szorongásaink kordában tartása és leküzdése felé vezető úton, mivel felszabadultságot, kiegyensúlyozottságot és indulatoktól való mentességet adhat nekünk. Olyat, amire napjainkban talán még inkább szükségünk van, mint amennyire korábban volt.
