A locsolkodás az egyik legszebb népi tradíció (mondom ezt férfiként). Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a hagyomány konzervatív értelemben vett ápolóinak a húsvéthétfő az év legizgalmasabb hétfője. Olyan nap, amikor az ébresztőóra szundi funkcióját nem szükséges bekapcsolni, hiszen a locsolkodóban égő láng úgy pattintja ki őt az ágyból, ahogyan a kukoricaszem repül ki a forró serpenyőből.
A locsolkodás pedig nem csak a hagyományápolás szempontjából jelentős esemény. Egy férfi máskor nem önthetné le teli vödör vízzel a lányokat, a bosszútól való félelem és lelkiismeret-furdalás (utóbbiban nem vagyok biztos) nélkül. Ezen a különleges napon pedig még jutalom is jár érte: piros tojás, tánc vagy alamizsna. Mert hát „kit húsvétkor nem locsolnak, hervadt virág lesz majd holnap”. Egy igazi hősi küldetés.
A járvány előtt a Vajdaságban a különböző hagyományőrző csoportok számos településen szerveztek locsolkodást. Így történt ez nálunk, Temerinben is, ahol népzenészekkel és lovas kocsikkal jártuk az utcákat. De ez már olyan rég volt, hogy talán igaz sem volt. Most pedig a négy fal között, locsolkodó hangulatban, elkeseredve gondolok vissza a régi szép időkre. Már reggel hétkor összegyűltünk a „sorozóállomáson”. Majdnem harminc locsolni vágyó fiatal. Semmi maszk, semmi félelem. Amikor mindenki megérkezett, feldíszítettük a szekereket, a zenészek pedig ráhúzták: „Fel, fel, vitézek, a csatába!” Indulás. Kigördültek a lovas kocsik a tájház udvarából, és elindultunk a frontvonal felé. Tudtuk, nem mindenki fog két lábon járva visszatérni. De vállaltuk! Közel harminc helyen fordultunk meg minden évben.
Mint fentebb említettem, a művelet nem volt veszélytelen, hiszen a locsolkodókat minden állomáson – a frissen sült péksütemények mellett – különböző gonosz italokkal várták. Akadt vörös, fehér, barna, de még átlátszó is. Ezeket pedig nem illett visszautasítani. Mi, veteránok ugyan tudtuk, állomásonként legfeljebb egy italt szabad elfogadni (ha az ember nem akar pórul járni), csakhogy az újoncok nem feltétlenül voltak eme bölcsesség birtokában. Ám senkinek nem kellett izgulnia, ugyanis nálunk az „aki lemarad, ott marad” elve helyett a „senkit nem hagyunk hátra” eszme érvényesült.
Csatáról csatára haladva egyre több közlegény veszett oda. És a hegedű sem szólt már olyan tisztán. De nem adtuk fel. Küldetésünk mindennél fontosabb volt: egy lány sem maradhat szárazon. Mondanom sem kell, ezt minden évben teljesítettük. És amikor már a jegenyefán is sokszorosan fészket rakott a csóka, amikor már minden előírt helyet megjártunk, visszatértünk bázisunkra. A tájházba, ahol a csirke-borsó paprikás illata várta a megfáradt bakákat. A húsvéthétfő azonban itt még nem ért véget: éjjelbe húzódó mulatozással zártuk a napot. Ide már a meglocsolt lányok is eljöttek, és velünk táncoltak, énekeltek. Milyen szép is volt. Az idei évben pedig – oly sok eseményhez hasonlóan – minden bizonnyal a locsolkodás is elmarad. Nem kell felhúzni az ébresztőórát, a népviseletet sem kell kivasalni, és a lovakat sem fogják már be. Szegény lányok… Hogy siránkozhatnak most?!
Egyet azonban megígérhetek: jó katona lévén a család női tajait biztosan meglocsolom! Örülni fognak, ezt már előre tudom. A bajtársakkal viszont nem marad más, mint a nosztalgia. A harcra kiéhezett kadétokkal összeülve minden bizonnyal ismételgetjük majd a tavaly is oly sokszor elhangzott mondatokat: „Na, nem baj. Az idei nélkül még valahogy kibírjuk. Majd jövőre.”
