Amikor még gyerekek voltunk, nem is létezett az a kifejezés, hogy füvesember. Legalábbis nem hallottunk ilyesvalakiről. Füvesasszonyok akadtak, valójában mindegyikünk családjában létezett ez az anyáról a lányára szálló tudás, ami segített elmulasztani a darázscsípés okozta duzzanatot, megállította a kézen felfelé, a szív irányába, igen gyorsan terjedő pirosságot, segített abban, hogy gyorsan és hatékonyan eltávolítsuk a talpunkból a tüskét, elapadjon a tej, felszakadjon a köhögés, lejjebb menjen a láz, beálljon a vérnyomás, tisztuljon a máj, szakadjon meg a krónikus felfázás okozta csípő érzés, ami minden pisilést végigkísért. Ez azonban egyszerűen csak tudás volt, úgy volt számontartva, mint asszonyi tudás.
Ahogyan az is magától értetődően továbbadódó tudás volt, hogy rosszat másnak nem akarunk, nem akarhatunk, az átkozódás is kerülendő, haraggal nem fekszünk le, és nem engedjük, hogy az élet szele a gyűlölet magvát befújja a szívünkbe, mert ha az ott táptalajra lel, és növekedni kezd – márpedig kivel ne esne meg, hogy megbántódik, megsértődik, igazságtalanság történik vele, ami mind-mind jó szagú trágya a szív földjének –, egyensúlyra és békességre soha többet nem lelünk. Mindehhez hozzátartozott az elalvás előtti imádkozás, ahogyan az is, hogy evés után megköszönjük az ételt annak, aki elkészítette, elénk rakta, jóllakatott bennünket. Ez a tudás lassan tűnt el, úgy, ahogyan a családok füvesasszonyai – pontatlanul használom a szót, de bizonyos értelemben mégis pontosan, hiszen ebben benne van a nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó, a teremtett világgal való együttélésből fakadó tudás, amivel nem gyötörjük és gyalázzuk a természetet, hanem segítjük, ahogyan az is segít bennünket, ugyanakkor benne van az erkölcsi miheztartás arról, hogy a lehető legkevesebbet hazudunk, apánkat, anyánkat tiszteljük, minden reggel időben felkelünk, és elvégezzük feladatainkat, igyekszünk jót cselekedni, ám ha megcselekedtük, azzal nem kérkedünk, nem dicsekszünk és nem kérjük számon.
Amikor megérkezett közénk a füvesember – ez a kifejezés egyébként a 2014-ben megjelent (igazából az 1972-es változatlan utánnyomásban) Magyar értelmező kéziszótárban nem szerepel, ott még csak füvesasszonyokról tud a nyelvünk –, éppen 2014-ben, akkor őt Gyuri bácsinak hívták, ő volt a bükki füvesember, aki saját bevallása szerint sok mindent nagyanyjától, Balogh Bori javasasszonytól tanult, aki, éppúgy, mint más felmenői, a természetet használták a nyavalyák gyógyítására. Gyuri bácsi tehát a huszonegyedik század vívmányainak köszönhetően nagy hírnévre tett szert, sokkal többen megismerhették őt és a tudását, mint mondjuk a nagyanyjáét, Balogh Boriét.
Talán nem tévedünk, ha hiszünk a guglinak, ami szerint a magyar nyelvben a füvesember egyet jelent Gyuri bácsival, a bükki füvesemberrel. A nyelvünk azonban, amely az embert általában a férfival – ahogyan a gyereket a fiúval – azonosítja, azt sugallja nekünk, felvilágosult, emancipálódott lelkeknek, hogy a füvesemberek lehetnek asszonyok és férfiak egyaránt. Ha asszonyról beszélünk, tudjuk jól, ismerjük a szót, a jelentését, a tartalmát. Ha azonban férfiról van szó, aki nem az egyedülálló bükki füvesember, akkor füvesférfiról kellene beszélnünk. És itt megjelenik az egybeírás-különírás kérdése.
Az egyenjogúság igen sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, számosan vannak a füves emberek, akik lehetnek nők és lehetnek férfiak, a közös az bennük, hogy nem füvesemberek, hanem füves emberek. A szó erejéről sokat elárul, hogy abban az esetben, ha egybeírjuk, a fejünkben felidéződnek régi családi történetek, csalánt főző vénséges tántik, a tehenek tejét megindító Rozi nenák, ha azonban különírjuk, egészen más asszociációk indulnak útjukra, melyek során a legkevésbé az merül fel, hogy a füvesek férfiak-e vagy nők.
A nyelv és a szavak ereje óriási. Elindít, visszahúz. Bánni velük nem kisebb felelősség, mint a Sambucus nigrával vagy Passiflora incarnatával.
De mostanság sokkal kevesebbet törődnek a szavak hatásával, mint a gyógynövények vagy egyéb füvek hatásaival.
