A törökkanizsai méretes konyhában ültük körül az asztalt, az aranyszívű szakácsnő és mindenes asszony, akár egy angyal, úgy röpködött köröttünk, de leginkább körötte, aki talán a főnöke volt. Sose tudom, miképpen lehetne megfogalmazni azt a bizalmas, bensőséges, minden emberi intimitást és melegséget magában hordozó viszonyt, ami közöttük volt, édesanyai, angyali, tanítónős. Egyszerre szigorú és megbocsátó, aranyló húsleves, sültek és kompótok illatozó világából előbukkanó asszony, mintha Krúdy álmodta meg volna, hogy majd kell egy ilyen gondoskodó ragtapasz asszony egyszer a világban egy fájó lelkű papnak.
A konyhában a rend és a tisztaság, az asztalfőn a jólélek, akinek Ezüstmiséjét ünnepeltük, tizenöt hosszú évvel ezelőtt. Liliomok nehéz illata töltötte meg a templomot – nem a valóságban, hanem a képzeletemben, mert június 29-e az nekem a Péter és Pál, a nagyapám születésnapjának meg névnapjának az időszaka, gyerekkorom óta nem fér oda másfajta virág, csak a liliomok, amiket a lépcsőn ülve bámultam – a Pauk néni kertjében nyíltak –, miközben a hátam mögött zajlott a mulatozás, összejött a rokonság, szólt a muzsika.
A jólélek akkor is szomorú volt, a mosolya, akár a törökkanizsai plébánia hatalmas szobáinak hűvöse, mert a falai sohasem tudnak átmelegedni, mindig hideget árasztanak a benne ülőre, télen is, nyáron is. Megborzong az ember, ő is megborzongott, a nevemen szólított, hogy érzem-e ezt a hűvösséget, ezt kérdezte.
Máskor arról beszélt, milyen volt megismernie Kosztolányi Dezső fiának történetét, de nem is a fiúról szólt az a történet, vagy ha mégis, akkor az nem Kosztolányi Dezső fia volt. Elegáns szobákban magasra tornyozott dunyhák és vánkosok között magányosan nyugvó testhez távolról érkező harangszó.
Egy aprócska feszület, amit a kezembe nyomott, máskor egy kis ezüstös, az írótáborok valamelyikében, a reggelizőasztalnál mélán üldögélt, a versei ott voltak körülötte, fájdalmas tövisek tépték meg a szívét, de hálás volt értük, hálás a teremtőjének, hogy megtanította vele, mi a fájdalom, mi a vigasz, az érzés, a tapasztalás, az ugatás, a kegyetlenség, a kietlen távolság, a nyugtalanság.
Messziről szólt a hangja, egyre távolodott, kiabálni kellett a telefonban, nyúlni utána, el nem érhetni, ez mégiscsak megmagyarázhatatlan volt, hová és hogyan tűnhetett el egy törökkanizsai pap, akinek a parkban a helye, a fák között, a középkori templomromok környékén, Oroszlámos határában, a vizek, az agyagos föld közelében.
Versei mindig olyanok voltak, akár a gyónás, általuk született újra, mint a gyermek, akinek mindig kell a megbocsátás, a remény, hogy holnap is szeretik még – a konyhában, ahol boldogan ül az asztalfőn, és megvendégel, nézzük a húsleves karikáit, a hűvös pálinkát a csiszolt pohárban, mindenből a legjobbat kínálja, odakint a gesztenyefa lombja, gyertyái égnek, látod, mondja, s feljebb tolja szemüvegét, látod. Így szeretnek engem itten.
Ültünk a törökkanizsai plébánián a konyhában, ünnepeltük a barátunkat, aki pap volt, aznap volt az Ezüstmiséje. Virágok a templomban, tudom, hogy nem liliomok, de mégis így emlékszem. Látod, így szeretnek engem, mondja, ezüstszínű szemüvegkeretében óriásinak tűnik a szeme, meleg barna tekintete folyik rajtunk végig, a vendégein, akik ünnepelni jöttünk őt.
Mindenki otthonosan érzi magát valahol. De az is lehetséges, hogy sehol sem érzi magát otthonosan, viszont otthonra lel, ahogyan a törökkanizsai világban lelt otthonra a barátunk, aki pap volt, noha költő, bár ez nyilván eldönthetetlen, melyik inkább és melyik jobban – akinek ebben döntenie kellett volna, a Teremtője, úgy döntött, nem rendőr ő, hogy eldöntse, kié az elsőbbség. Ránk hagyta, figyelt minket, miképpen boldogulunk mindezzel. Jól is, rosszul is, de emberek vagyunk.
A szavai felfelé szálltak, a templom elérhetetlen mennyezetének magasa felé, de amiket könyvekbe zárt, azok itt maradtak velünk, itt maradtak nekünk. Meg fogjuk majd tanulni a szavait, hallani fogjuk hangja puhaságát, ahogyan kimondja: anyuka. Finom hópor éjszaka, / mikor meghalt anyuka.
Ha tudtunk oldani a magányán, akkor megláthattunk valamit abból, milyen bonyolult és szép a teremtő által elvégzett munka. Nem a boldogságot, de a tökéletességre törekvést, a szeretetet megadja azoknak, akiket magának akar. Így vagy úgy.
