Vannak hírek, amelyekről azt gondolhatnánk, hogy fél percet érdemes foglalkozni velük, aztán meg kiderül, hogy olyanok, mint az aforizmák vagy a közmondások: lehet rágódni rajtuk hosszasan. Sosem a kézenfekvő információn, hanem a mögötte megbúvó szellemes vagy alattomos tartalmon. Ez utóbbi tartományban vélem látni azt a hírt, amely a mi sajtónk ingerküszöbét át sem lépte (nem állítom, hogy indokolatlanul), és azt közli, hogy a Szkeptikus Társaságtól Bagdy Emőke pszichológus kapta a Laposföld-díjat. A díj lényege a nevéből megfejthető: olyan személyek szolgálnak rá, akik máig is laposnak hiszik a Földet, esetleg abban sem kételkednek, hogy gólya hozza a kisbabát. (Nem is biztos, hogy ez a gólyaügy elhanyagolható szempont lesz a későbbiekben.)
Csakhogy a díjazottat egyesek Magyarország leghíresebb pszichológusának tekintik (mindenesetre hatalmas tudású), az pedig ténykérdés, hogy ennek a tudományágnak a kandidátusa, több tanszéket vezetett, fél évszázada oktat, professor emerita, számos könyv és több száz tanulmány szerzője...
De lássuk csak, miért kapta meg a díjat! Az indoklás azt mondja, hogy „a szexuális fejlődéssel és a nemi szerepekkel kapcsolatos elavult, több évtizede meghaladott álláspont magabiztos és kitartó képviseletéért és ideológiai elköteleződésből fakadó rendszeres gendertagadó, homofób megnyilvánulásaiért, amelyeket gyakran fűszerez szabad megfogalmazású kvantumhalandzsával".
Mondhatnánk úgy is, hogy értékőrző szakember maradt, aki nem hódolt be a minden fölött uralkodni igyekvő újonnan kreált ideológiáknak, magyarán: nem rúgta föl a normalitást, és kitart „a szexuális fejlődéssel és a nemi szerepekkel kapcsolatos elavult, több évtizede meghaladott" álláspontja mellett.
Megjegyzem, bizonyítékok sokasága áll rendelkezésünkre annak igazolására, hogy a professzor asszony mellőzi a hipermodern tudományt, pedig szemünk előtt zajlik a fejlődéstörténet, mondjuk, a nemi hovatartozás módosulásáról, avagy a genderrendszer kivirágzásáról. A napokban például arról is hír érkezett, hogy egy angol leányiskolában olyképpen köszöntötte a tanár a tizenegy éves diákokat, hogy jó reggelt, lányok! Két kislány azonban valami másnak érezte magát, ezért megsértődtek. Ki is rúgták másnap a tanárt. De hát mi keresnivalójuk van a nem-lányoknak egy leányiskolában? Miért nem mentek a fiúk közé? Az is lehet, hogy követelniük kellett volna valamiféle gendertagozat megnyitását. Ilyesmit leányiskolában?
Ahelyett, hogy tovább boncolgatnánk a megválaszolatlan kérdéseket, inkább térjünk át egy másik történetre, amely az előzőtől sem idegen. Valahol Dániában ugyanis a Nők Múzeumát átrendezték Gendermúzeummá. Az írások szerint bemutatja a nemek kultúrtörténetét, a szexuális nevelés történetét és azt is, hogy mit jelent a társadalom számára a gender. Így, látatlanból nem illene szót emelni ellene, ha nem vágná pofon a nézőt a biológiai tudományok fejlődésének csúcsa (fennebb ezt hiányolták a pszichológia terén): egy babát szoptató férfiszobor. Hogy férfi-e? Mindenesetre a férfiasságára nem borítottak fátylat, meg a dús szakálla is erről tanúskodik.
Láthatjuk tehát, hogy fejlődik a tudomány, bár ebben a történetben a gólyának is lehet némi szerepe; azzal a bizonytalanságot pedig hiába kutatnánk, hogy mi táplálja a gyereket. Mellet szív, de mit talál?
De hogy bekeretezzük a témánkat, érdemes belenézni Bagdy Emőkének a Családi szocializáció és személyiségzavarok című könyvének ismertetőjébe, amely így szól: Az emberformálás társas folyamatában nyomon kíséri azokat a legjelentősebb időszakokat, amelyekben a gyermek útravalót gyűjt a felnőtt élethez, megtanul szeretni, örülni, ragaszkodni, együttérezni, beletanul az emberi viselkedés követelményeibe, szabályaiba, és kitörölhetetlenül bevési a szülei, családja és személyes környezete által nyújtott viselkedési mintákat.
Ilyesmivel foglalkozhat a kvantumhalandzsa és az avítt pszichológia. A férfianya meg a modern tudomány ékessége.
