Madarak mennyországa

Van olyan reggel, amikor az ember úgy kel fel, hogy semmihez nincs kedve. Ilyen volt az a nap is, amikor az Obedi-lápra indultunk a kollégákkal. Bár ez a munkánk szebbik fele, és utazni is szeretek, aznap mégsem tudtam magamban összekaparni csöppnyi lendületet sem. Az érdektelenségem csak növelte, hogy Újvidékről több mint egy órát utaztunk a Pecsince (Pećinci) község területén levő információs központig. A kapun belépve azonban úgy éreztem, egy másik világba csöppentem.

A terített asztalok mögött ugyanis fenséges látvány fogadott. A zöld összes árnyalatával körbeölelt szürkéskék víz az ölébe csábított. Eltávolodtam a tömegtől és lekuporodtam a fűbe. Érintése simogatott, miközben madárcsicsergés kényeztette fáradt idegeimet. Egy pillanatra a szemem is behunytam, így vált teljessé a megnyugvás. A békák kurutytyolásán túl immár a bogárzümmögést is érzékeltem, de még a halak puttyogásából is elkaptam valamennyit. A tüdőmbe áramló levegő egyszerre volt bódító és frissítő. Szívesen elnyújtottam volna a pillanatot, de a kíváncsi szemem követelte, ami neki jár a mámorból. A látványhoz már az agyam is kezdett értelmet társítani. A pontot, ahova letelepedtem, három oldalról víz vette körül, mintha egy óriási patkó közepében ültem volna. Mint később megtudtam, az érzésre mások is hasonlóképpen asszociáltak, a kis félsziget a Potkovica nevet viseli.

Az Obrež és Kupinovo falvak határán levő félszigetecske az Obedi-láp „kapuja”. Itt lehet ugyanis megközelíteni legkönynyebben azt a mocsaras, lápos, erdővel borított területet, amelyen egykoron a Száva haladt át. Manapság már új mederben talált magának utat a folyó, de az egykori árterületein burjánzó erdők a mai napig vízi úton közelíthetők meg. Katamaránnal keltünk hát át a tavirózsák ezreivel borított lápon, hogy beléphessünk az évszázados tölgyek árnyékába. A tisztáson a túravezető felhívta a figyelmünket arra az „aktív csendre”, amely „történelmi távlatok mélységében nyújt korszerű wellnessélményt”

Az Obedi-lápot ugyanis a madarak mennyországaként emlegetik azóta, hogy 150 évvel ezelőtt természetvédelmi területté nyilvánították. A kilencezer hektárnyi erdőt és lápot az első olyan területként tartják nyilván, amely Európában állami védelmet kapott: gazdagságát az Osztrák– Magyar Monarchia idején Habsburg-Lotaringiai Rudolf osztrák–magyar trónörökös ismerte fel. Fenntartói a mai napig arra törekednek, hogy élővilágát megőrizzék. Jelenleg a Vajdaság Erdői Közvállalat gondozása alatt áll a terület. Az évtizedes szakszerű törődésnek köszönhetően mára az Obedi-lápra visszaköltözött a többi között a batla madárfaj, amelyet 60 évig nem láttak a területen. Huszonöt év után a kanalasgém is újra otthonra talált, 160 év után pedig ismét meghonosodott a területen a pásztorgém is – sorolta érdeklődésemre Kókai Roland, a közvállalat igazgatója. Közben azt is megtudtam, hogy a madarak mellett számos védelem alatt álló emlős-, hal-, kétéltű-, hüllő- és rovarfajta él az erdőkben és az azokat övező mocsaras területeken. A többszörös természetvédelem alatt álló kilencezer hektárnyi terület 1977 óta a vadvizes élőhelyek megőrzését szorgalmazó ramsari egyezmény által alkotott nemzetközi listán is szerepel, 1989-ben pedig nemzetközileg jelentős madárélőhellyé nyilvánították, megkapta a BirdLife International kiemelt IBA (Important Bird Area) jelzését.

És valóban, a fák között az ember több száz csipogást, kerepelést, vijjogást, sikongást hall egyszerre. A madarak hol kedveskedő, hol riadt, hol pedig felháborodott csiripeléssel kísértek bennünket az erdei ösvényen. Fél óra megnyugtató séta után egy fenséges tisztásra érkeztünk. A közepén egy méretes, nádfedeles pihenőhely tornyosodott, melyben tűz pattogása köszöntötte az érkezőket. A padon ülve a tisztás szélén egy méreteiben sokkal kisebb, ám hangulatában vonzóbb venyigés lakot fedeztem fel. Faggatózásomra a helyi községi képviselő elmesélte, hogy édesapja még ilyen kunyhókban húzta meg magát, amikor disznókat őrzött a környező erdőkben. Ahogyan Szerémség északi részét a szőlősök és a jó borok jellemzik, úgy a déli részét a disznótenyésztők uralták régebben – magyarázta. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy felcsigázza az érdeklődésemet, és bekéredzkedjek a nádfedeles körházikóba. Berendezése sokban hasonlított a magyar jurták elrendezéséhez: közepén tűzhely, a sárból és venyigéből épített falak mellett állatszőrrel borított fekhelyek, fából faragott székek, asztal agyagedényekkel. A helyiséget meleg fény töltötte be, a forrását kutattam. A tetőre nézve fenséges látvány fogadott: a közepén levő környílásból beáramló sugarak mintha csak rám irányultak volna, miközben zöld levelek árnyjátékát élvezhettem a levegőben. A földöntúli élményből a túravezető hangja zökkentett ki.

Továbbhaladtunk, hogy megismerhessük a 7 kilométeres edukatív ösvény és az 5 kilométeres vízparti ösvény egy-egy szakaszát is. Közben megtudtuk, hogy a madaraknak érintetlen szigetük is van a területen, amely négy kilátóval és ugyanennyi „vízi tükörrel” is rendelkezik. A látogatók csónakon is körbejárhatják a természet csodáit, de lehetőség van rekreációs és sporthorgászatra is. Évente 12 ezer látogatót fogadnak és látnak vendégül a Vajdaság Erdői Közvállalat szávaszentdemeteri (Sremska Mitrovica-i) erdőgazdaságában dolgozók. Okkal lehetne nagyobb is az érdeklődés – gondoltam, miközben újra felkapaszkodtunk a katamaránra. A túlsó partról még egy pillantást vetettem a lápra. Nehéz szívvel fordultam el az évszázados tapasztalatot sugalló természettől. Semmi kedvem sem volt visszatérni a betondzsungelbe.