Sokáig nem éreztem, hogy szórványban élek. Ha belegondolok, a faluban idegen nyelvű beszédet nem is hallottam. Mindenki magyarul beszélt, kezdve az óvodától, az iskolán át a hivatalokig, a földműves szövetkezetben, a boltokban, az iparosok műhelyeiben.
Volt templomunk, a középiskolák közül választhattunk magyar tannyelvűt. A környező falvakban is meg tudtuk értetni magunkat anyanyelvünkön, úgy tűnt, hogy a környéken mindenki magyar, ráadásul rövid idő alatt eljuthattunk Szegedre vagy Bajára, szinte az anyaországhoz tartozónak képzeltük magunkat.
Pedig már akkor is az etnikai szórvány egérfogójában vergődtünk, de az adott lehetőségek, a templom, az iskola, a művelődési ház, a nyelvi közösségek közti átjárhatóság elhomályosította látásunkat.
Egyre szűkösebbé vált az egérfogó, aki nehezen tűrte a nyomást, elköltözött, jobb esetben a határon belüli tömbmagyarság szigeteinek valamelyikére, vagy külföldre. Nagyjából ez a két választási lehetőség közé került a szórványmagyarság: vagy megszokod, vagy megszöksz.
Illetve, maradt egy harmadik lehetőség is, megkapaszkodni és maradni. Dacból anyanyelven beszélni, népdalt, néptáncot tanulni, ahol lehet. Ne tévesszen meg senkit a csokrétás, bokrétás, árvalányhajas mozgalom! A művelői nem a letűnt időket sírják vissza, hanem újra gyökeret szeretnének ereszteni. Ezért táncolnak, énekelnek, mondanak mesét, színműveket tanulnak és mutatnak be. A szórvány élni akar!
Magyarország Kormányának nemzetpolitikája tetemes ráfordítással felkarolja a gazdasági haladást, a közoktatást, a közművelődést, a tájékoztatást, a vallásgyakorlást a szórványban, amely megmaradási igyekezetével követendő példát mutat a tömbben élők számára.
