Egyre többet cikkeznek a hazai sajtóorgánumok a duális oktatás bevezetéséről, amelyet a jövőre esedékes vonatkozó törvényt megelőzve bizonyos formában fokozatosan alkalmaznak több szakiskolában. Hivatalos körökben svájci modellként emlegetik ezt a képzési rendszert és hálálkodnak a tapasztalatok átadásáért.
A hálálkodás nem meglepő azok részéről, akik most hallottak először erről a szakképzésről. A – nevezzük így – svájci spanyolviaszról, mert a mi vidékünkön legfeljebb a hangzatos elnevezését illetően számít újdonságnak, gyakorlatban azonban mintegy hetvenéves történelme van, néhány évtizedes kihagyással. Ez a tény azonban nem csökkenti a mai erőfeszítések jelentőségét, csak az igazság kedvéért foglalkozunk vele, s mert talán néhány ötlet bátorításul szolgálhat a bevezetéséhez. Kiemelnénk azonban, hogy a tanuló és a vállalat annak idején a szakma kitanulását szabályzó szerződést kötött.
A korábbi gyakorlat ékes példája az 1950-es évek óta – a többi között – Adán végzett szakképzés, amely talán valamivel célratörőbb volt, mint a mai elképzelés, és kötelmi viszonyra léptek a résztvevői. A Potisje Szerszámgépgyár ipari tanulóinak emlékeként számolunk be róla.
„Amikor az elemi iskola befejezése után elhatároztuk, hogy tudatosan kiválasztott szakmát tanulunk, szerződést kötöttünk a vállalattal, miszerint három év alatt kitanuljuk-kitanítja a szakmát, s eközben hároméves szakiskolát végzünk és évente emelkedő összegű tanonc fizetést kapunk. Sikeres befejeztével szavatolt a megfelelő munkahely.
A szakképzés gyakorlatban oly módon folyt, hogy az iskolaév folyamán a hivatalos nyolcórás munkaidőnkből fele időt a vállalatban a másik felét az iskolapadban töltöttük más szakmabeliekkel együtt. Az iskolában általános műveltséget szolgáló tantárgyak és a számtan mellett társadalom-tudományi és jogi alapfogalmakat is tanítottak.
A vállalatban tanonc műhely várt ránk főnökkel és helyettesével, s mindenkinek satu járt egy nagy fiók kézi szerszámmal. A szakképzés azzal kezdődött, hogy a tanulónak – tekintet nélkül arra, hogy villanyszerelőnek vagy marósnak készült – három hónapot kellett a satupad mellett töltenie és kézi szerszámmal gyakorolni a fémmegmunkálást, kötelező minőségi szintet felmutatva. Csak ezután következhetett a többi munkafolyamat megismerése a vállalat részlegeiben. Ugyancsak megszabott időt töltöttünk az öntödében, a fémedző és a kovácsműhelyben, az esztergapadnál, maró-, csiszoló és fúrógépeknél, a szerelőknél, a karbantartáson, sőt a gyártásközi ellenőrzésen is, s természetesen legtöbbet a választott szakmában. Műszaki oktatás is folyt a tanonc műhelyben ahol a vállalat mérnökei tartottak előadást a fémmegmunkálásról. A hároméves képzés befejeztével elméleti és gyakorlati részből álló vizsgát tettünk. Az utóbbi a néhai »remekelés« mintájára egy, a szakmával kapcsolatos tárgy elkészítése és bemutatása volt. A sikeres vizsga után azonnal bekapcsolódhattunk a termelésbe szakemberként munkaviszonyra lépve.”
Ennyit hét évtized távlatából. Ada annak idején sok mindenben kiemelkedő példa volt, s erre még érdemes visszatérni.
