1944 októberében a partizánok meggyilkolták a muzslyai Budai Józsefet, Kanász Antalt, Sörös Imrét, Simon Dezsőt, Márton Istvánt és Kovács Józsefet. Az écskai községházán verték őket agyon, csak azért, mert figyelmeztetni mertek egy Magyarországról áttelepített (optáns) szerb gátőrt, hogy más földjén ne legeltesse a jószágát. Rájuk emlékeztek tegnap a muzslyai katolikus temetőben felállított emlékoszlopnál.
Az áldozatok nyugvóhelye ugyanis mindmáig ismeretlen. Feltehetőleg a régi écskai téglagyár meszes gödreiben hantolták el őket. A Himnusz elénekelése, alkalmi szavalat, Kalapis Sztoján plébános áldása és a közös imádság után megkoszorúzták az emlékoszlopot.
Alkalmi beszédében Hallai Zoltán nyugalmazott történelemtanár a megemlékezés fontosságát hangsúlyozta, hiszen mint mondta, becsületes tanyasi emberek estek áldozatul, akik a meghurcoltatásuk folyamán meg is szökhettek volna. De nem akartak, hiszen nem bántottak senkit, bíztak ártatlanságukban, de a családjukat sem akarták sorsára hagyni. Egyedüli bűnük az volt, hogy rossz helyen voltak rossz pillanatban. Mindannyian családfenntartók voltak, így sokan maradtak utánuk megélhetés nélkül, „népellenségként” megbélyegezve.
Az écskai községházára vitték őket, ahol szörnyű kínzás után életüket vesztették. Cigányokkal az öreg téglagyár meszes gödreibe dobálták a holttesteket. Egyik-másik hozzátartozó időnként titokban virágot vitt a vélt sírhelyekre. Egy alkalommal megpróbálták a muzslyai temetőbe vinni a holttesteket, de megfenyítették őket és a félig kiásott tömegsírra vissza kellett dobálni a földet. Később nem is mertek próbálkozni ilyesmivel.
– Hetvenhét évvel ezelőtt történt ez a borzasztó szerencsétlenség. Úgy gondolom, hogy ezeket az embereket mind megölték azért, mert magyarok. Más ok nem volt rá. Amennyire én emlékszek, az édesanyám, amit mesélt, hogy valami Nikola azt kérte apámtól, aki vágta a nádat a Tiszán, hogy hozzon neki kenyeret. De kenyér nem volt, akkor háború volt. Kenyér még nekünk, gyerekeknek se volt, nemhogy éjjel vigyen neki kenyeret. És ez miatt megölték apámat. A partizán, aki ezt megtette, véres fehér lovon ment vissza és odaszólt várandós anyámnak, hogy „itt van a férjednek a vére”. Megöltek volna még ötven embert, hogyha nem jött volna egy orosz tiszt, aki leállította őket – mondta Zorić, született Sörös Erzsébet, akinek az édesapja is az áldozatok között volt.
