Szükség van az ünnepekre. Elismerésekre, díjakra is. Az ünnep perceiben mindenki együtt örül a másik létezésének, sikerének, a másik örömének. Ezekre a pillanatokra lehet készülni: figyelmességgel, apró ajándékkal, személyre szóló meglepetéssel. A készülődés is nagy izgalommal jár, hát még az ajándék átadásának pillanata milyen kellemes érzéseket tartogat!
Így van ez a díjak átadásakor, illetve átvételekor is. A kitüntetett meghatott és büszke, ahogyan a hozzá közel állók, az őt tisztelők is. Az ünnepség percei emelkedett hangulatban telnek, ünnepélyesek, nemcsak a lelkek, hanem a testek, a körülöttünk lévő környezet is díszben öltözve tiszteleg a díjazott előtt. Virágok, mosolygó emberek mindenhol, zsúfolásig megtelt termek. Ilyennek képzelem én ezeket az ünnepeket, a díjazásokat, elismerések átadásának pillanatait.
Szabadkán minden évben, a város napján osztják ki a díszpolgári címeket és Pro Urbe Díjakat. Azoknak a polgároknak, akik a legtöbbet tettek a városért, a kultúra népszerűsítéséért, a hírnév öregbítéséért, esetleg az anyagi javak gyarapításáéért. Nem tudom, hogy annak idején hogyan, s miként zajlott a díjátadó ünnepség, hogyan szervezték meg a városi képviselő-testület ünnepi üléseit, mert nem volt alkalmam részt venni rajtuk. Először hat évvel ezelőtt mentem újságíróként, azóta is voltam néhányszor, a legutóbb a minap, a 2011-es díjazottak ünnepségén vettem részt a város napján. A képviselő-testület egyetlen ülése sem volt olyan ünnepélyes, mint amilyennek elképzelésem szerint lennie kellett volna. Nem emelték a föld fölé a díjazottakat, nem volt lehetőségük ünnepeltetni magukat, az ülésen részt vevők pedig egyáltalán nem voltak érdekeltek, hiszen csupán a meghívásnak tettek eleget (néhány kivétellel, természetesen).
A csütörtöki ülés is szigorúan a protokoll szerint zajlott, amely úgy látszik még a vastapsnak sem engedne helyet, ha lenne, mert sajnos nem volt.
Az ülés majdnem időben kezdődött, azonban volt még néhány apróság, amely kapcsán nem végezték el az utolsó simításokat, így például a már tűkön ülő részvevőknek, külföldi, magas rangú vendégeknek is végig kellett nézniük, ahogyan a városháza takarítónője beslattyog egy tálcával és a pulpituson ülő vkt-elnök, helyettese és titkára elé letesz három palack vizet és három poharat. Erre minden bizonnyal nem volt idő, amíg az ünneplők a zászlófelvonáson vettek részt a városháza előtt.
A díszpolgári címre és Pro Urbe Díjra a város polgárai közül bárki, de egyesületek, szervezetek is ajánlhatnak jelöltet, aki szerintük a legjobban megérdemli a kitüntetést. A díjazottak közül egytől egyig mindenki megérdemli ezt a címet, az persze már másik kérdés, hogy ezt ki hogyan fogadja, megérdemeltnek, vagy a sajátjának érzi-e. Mindenesetre azok, akik kapták, elismert és kiváló gondolatokkal rendelkező emberek. Akik a gondolataikat meg is osztották a jelenlévőkkel, ki személyesen, ki egy rövid film erejéig (a díszpolgári cím díjazottjaival ugyanis mindig előre készül egy beszélgetés). Ezek a gondolatok sokrétűek voltak, hiszen ez is a lényeg, sokfélék vagyunk, különböző véleményekkel. Azt viszont felháborítónak és egyenesen műveletlenségnek tartom, hogy a polgármester ünnepi beszédében, mai szlenggel élve, „beszólt” az egyik díjazottnak, aki ráadásul nem is az ő munkáját bírálta, csupán elmondta, melyek azok a dolgok, amik miatt ő nem tud mit kezdeni a díjakkal általában, így ezzel az elismeréssel sem.
A díjak átadásakor ismét a szigorú protokoll volt az, ami megölte a pillanat varázsát. Az elismeréseket átvevő díjazottakat még csak meg sem tapsolták tisztességesen (ha lett volna lehetőségük, akkor sem tették volna, de erről kicsivel később), már kapták ki a kezükből a díjakat – mert hatalmas plakettekről van ám szó – s ültették le őket a rend szerint. Tisztában vagyok vele, hogy szabályokra szükség van, mert egyébként elszabadul a pokol, ez viszont nagyon lelombozott.
Ami pedig az ülésen részt vevők többségét illeti, akiknek szintén feladatuk lett volna az ünnepélyesség növelése, legfőképpen unták az egészet. Egyesek „kurírt” olvastak, vagy telefonáltak a hátsó sorokban, mások egyszerűen csak „távol jártak”, érdektelenek voltak, hiszen a legtöbben pártkötelezettségből jelentek meg. Egy ilyen rendezvényre ugyanis, ahol azokat az embereket tüntetik ki, akik örök érvényű dolgokat tettek le az asztalra, olyan pártkádereket hívtak meg elsősorban, akiknek a leghalványabb fogalmuk sincs ki Tolnai Ottó vagy Silák Mária, de mondhatnám Mirko Grlica vagy Tomislav Žigmanov nevét is. Így már nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a tapsok öt másodpercesek voltak, a megjelentek még arra sem vették a fáradtságot, hogy ne a koptatott farmerjüket és tornacipőjüket vegyék fel. A díjazottaknak nemcsak egy-két kísérőjük, hanem minden tisztelőjük ott kellett volna, hogy örüljön, éljenezzen, akkor lett volna ez igazán az ő ünnepük, és a város ünnepe.
Ha nem ült volna zongorához Görög Enikő és a végén nem szólaltatta volna meg hegedűjét Varga Károly, az „ünnepi” ülésnek még csak ez a fantasztikus néhány perce sem lett volna. Mert ahogyan az arcokat megfigyeltem, a díjazottak is ezeket a pillanatokat élvezték a leginkább.
