Szeptember 23-án újra begördült a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora. Minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A teljes beszélgetésről készült videót a Magyar Szó online felületén, a Facebook-oldalunkon és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Sári Enikő ízig-vérig tordai. Ott volt gyermek, kamasz, néptáncos, tanár, most pedig édesanya és művészeti vezető. Ahogyan ő fogalmaz, soha nem tudná elhagyni szülőfaluját, legfeljebb egy nyaralás erejéig, de a hazaúton már alig várja, hogy megpillantsa a távolról is jól látható gyárkéményt. Ha arról kérdezem, hogy mi az, amit a leginkább szeret Tordán, ő csak ennyit válaszol: „mindönt”, és ebben az egy szóban tényleg minden benne van. Szívügyének tekinti a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület Kincsünk csoportjait, amelynek neve igazán találó, hiszen tényleg a falu gyöngyszemei, kincsei.
– Több szakcsoporttal foglalkozunk a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület berkein belül. Néptáncosainkkal négy csoportban dolgozunk. Örömünkre helybéli fiataljaink vállalták magukra nemcsak a csoport vezetését, hanem a koreografálást is. Egyik koreográfusunk Csorba Norbert, aki nemsokára befejezi a továbbképzést. Őmellette Dobai Anikó is foglalkozik a táncosainkkal. Itt van még a Kincsünk citerazenekar is, két korcsoportban oktatja a gyerekeket Flaman István, aki Szentmihályról utazik hozzánk. A Kincsünk leánykórussal már eljutottunk a Durindóra is, őket Bagi Valentina tanítja. Nem tudok pontos számot mondani arról, hogy összesen hány tagunk van. Talán hetven, de ez mindig változó, hiszen sok fiatal elutazott már külföldre, ők azonban mindig visszatérnek hozzánk. Itt vannak, így őket is bele szoktuk számolni a létszámba, hiszen részesei a folyamatnak.
Ezek szerint jelentős helyet foglal el az egyesület és az itt folyó munka a falu életében?
– Nagyon. Torda egy csaknem 800 lelket számláló, kis falu a szórványban. Itt megmaradni nagyon nehéz. Igyekezni kell, hogy ott legyünk a többiek között. Egyesületünk azonban annyira összefogja fiataljainkat, hogy öröm nézni, mennyire akarják és csinálják. De nem csak a gyerekeket, a szülőket is, akik hatalmas segítséget nyújtanak. Ha takarítani kell, jönnek, ha kézműves-foglalkozás alkalmával szendvicset vagy teát kell készíteni, ott vannak, de a munkába is besegítenek. Hatalmas támogatóink ők. A falu életében tényleg nagyon fontos az egyesületünk, mert a gyerekeknek nincs más lehetőségük. Nem szeretek panaszkodni, mindig pozitívan állok a dolgokhoz, és azt mondom, hogy úgyis jobb lesz, kitartunk, és a helyzet változni fog. Persze tisztában vagyunk azzal, látjuk is, hogy mekkora az elvándorlás, hogy hány fiatal elmegy, viszont az a tény, hogy ők visszajönnek és akarnak aktív szerepet vállalni mindebben, nekünk hatalmas erőt ad.
Mit jelent ez a nagy összefogás számodra?
– Úgy érzem, hogy soha nem tudnék innen elmenni. Nem tudni, mit hoz a jövő, de én nagyon ragaszkodom ehhez a faluhoz, nagyon szeretek itt élni. Ebben a faluban nőttem fel, ezt szoktam meg. Továbbra is itt vagyok, tudok segíteni, szeretnék továbbra is ennek folyamatnak a részese lenni, mert nagyon szeretem mindezt csinálni. Nehéz egy ekkora csapatot mozgatni, nehéz mindenkinek megfelelni, mindenkit egy kupacba szedni, de aztán végül mindig gördülékenyen történik minden. Megtiszteltetés számomra az, hogy bizalommal vannak irántam, és támaszkodnak rám, kikérik a véleményem.
Ahogyan említetted, itt nőttél fel. Milyen volt tordai gyermeknek lenni? Van bármi, amire esetleg negatívumként emlékszel vissza?
– Egyáltalán, semmi. Nagyon szép gyermekkorom volt. Tele vagyok emlékekkel, ezekről a fiaimnak és a táncos gyerekeknek is sokat mesélek. Annak idején, amikor kicsi voltam, a nagyszüleim sokat meséltek arról, hogy mi és hogyan történt az ő idejükben. Ma már én is abba a korba jutottam, hogy erről beszélek. Mindennek megvolt a módja, az ünneplésnek, a szórakozásnak, a tanulásnak. Nagyon fontos volt a családban a tisztelet, és az apró dolgoknak is nagyon tudtunk örülni. Manapság az ilyesmi ritka. Nagyon ellenzem a modern technikát, bár tudom, hogy enélkül a mai világ már nem működhet, de úgy vélem, hogy ezt a fejlődést korlátok között kellene tartani. Nagyon sok dalt és mesét a dédszüleimtől és a nagyszüleimtől tanultam, emellett, amikor iskolás lettem, elkezdtem néptáncolni is, és ez egész addig az életem szerves része volt, amíg nem mentem férjhez. A fiúk születése után már művészeti vezetőként tértem vissza az egyesületbe. Ezzel csak arra akarok rámutatni, hogy a kultúra mindig az életem része volt, soha nem tudnék neki hátat fordítani. Ma már a fiaimat is bevonzotta ez a világ, ők is táncolnak, citeráznak, emellett zeneiskolába járnak. Összefoglalva: ezt a falut nem adnám semmiért. Amikor elmegyünk nyaralni, alig várom, hogy hazafelé jövet megpillantsam a gyárkéményt, akkor tudom, hogy itthon vagyok.
Mit szeretsz a legjobban Tordában?
– Mindönt. És ezt most akaratból mondtam így. Amikor valamilyen forgatás van, vagy nyilatkozom, olyankor igyekszem helyesen, „e” betűvel beszélni, de én nagyon szeretem a mi ízes ö betűinket. Tehát: mindönt szeretek, az embereket, az utcákat… Ugye nálunk, ha kilépünk az utcára, akkor nem történhet meg az, hogy nem köszönünk, a gyerekeket is így neveltük. Ez a falvakban a tisztelet jele. Úgy gondolom, hogy ez a közösség itt tartja az embert, és visszacsalogatja azokat a fiatalokat, akik elmennek. Az öcsém, aki külföldön él, mindig azt mondja, hogy itt van az igazi élet, mert itt szabadok vagyunk.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
