A kézimunka értékes ajándék (Fotó: Papp Imre)
A karácsonyi és újévi vásárlási rohamokról szóló tudósításokban rendre megemlítik, hogy most bronzvasárnap lesz, azután ezüst, az adventi időszak végén pedig arany, és elmondják azt is, mennyit költünk ilyenkor ajándékokra. Furcsa, de mindig azokat a pár szavas interjúkat vágják be a műsorokba, amelyekben rendre azt ismételgetik, hogy csak jelképes lesz az ajándék, mert kevesebb jut rá az idén, mint tavaly... Ha összeszámolom, hanyadszor hallom ezt, mára már egy dinárnak sem kellene jutnia erre a célra, de valahogyan mégiscsak jut.
Természetesen nem az ajándékozással van bajom, hiszen akárhogy is forgatjuk, ajándékozni és együtt örülni a megajándékozottal sokkal nagyobb öröm, mint kapni. Aki esetleg ezt nem tapasztalta meg, inkább magában keresse a hibát. Az ajándékok jelentenek a számomra gondot, meg a saját rossz szokásaink, ahogyan az ajándékozást „le szoktuk rendezni”. Mert – mint oly sok minden másból – ebből is kiveszett az örömszerzés, akárcsak a baráti találkozásokból, és közönséges kötelezettség lett, mint mondjuk az ínyünkre nem való munka, amit ugyebár „le szokás rendezni”. Mert soha semmire sincs időnk (hiszen nem is szánunk rá), elegendő hazafelé menet beugrani a kínaiba bő tíz percre, és megvenni a gyereknek a lézerkardot vagy a műanyagautót, esetleg -traktort (ez utóbbiban még némi nevelési szándék is megbújhat), ezzel pedig megoldódik a „gond”. Nem készülünk rá és nem készítjük fel a gyereket sem arra, mi lenne a jó, mivel ő megmondta, hogy ugyanolyan lézerkard kell neki, mint a szomszéd Józsikának, és mi – szeretetünk jeléül – még csak meg sem próbáljuk lebeszélni a hülyeségekről. Megvesszük szépen a lézerkardot vagy a műanyagautót, ami pontosan annyit ér, amennyi az ára, éppen ezért egy hétnél tovább nem is működik, és a gyerek lesz az első, aki túlad rajta: már harmadnap kinn hagyja az udvaron, a sárban.
Éppen ezért csodálattal tölt el azoknak az asszonyoknak és lányoknak, na meg természetesen pedagógusoknak az igyekezete, akik megpróbálják felvenni a harcot a „kínai sárkánnyal”. Nap mint nap szerveznek valamit, az utóbbi időban vásárlással egybekötött kiállításokat tartanak saját munkáikból (környezetünkben Bácsfeketehegyen Mikulás napján volt, pénteken Kishegyesen lesz, péntektől vasárnapig pedig Szikicsen). Ezeken megpróbálnak olyan ajándékokat kínálni, amelyek közül egyik-másik olyan dédanyai, nagyanyai örökséggé válhat, mint amilyet nemzedékek kincseként néhányan még ma is féltve őrzünk. Erre a címre a lézerkard és a műanyagautó aligha pályázhat.
