Az utcánkban, vagy legalábbis a lakóépületünk közvetlen közelében, és a szemben lévő általános iskola mellett végre befejeződtek az útfelújítási munkálatok.
Hatalmas megelégedettségel és megkönnyebbültséggel eresztett ki egy nagy sóhajt minden lakó, és a szülők is.
Végre nem a légkalapács ébreszt, és végre lehet közlekedni a bejárat előtt úgy, hogy ne kelljen bagó- és piaszagú melósokat kerülgetni.
Nagy volt az öröm. Mindenki elégedett mosollyal járt-kelt az új a járdán, csodáltuk a frissen kövezett parkolókat, boldogan dobáltuk az új konténerekbe a szemetet. A szülők is végre nyugodtabban dudáltak egymásra és anyázták egymást miközben reggel, délben, és este hozták meg vitték a gyermekeiket.
Az öröm azonban meglehetősen gyorsan alábbhagyott.
Az új, föld alatti konténerek miatt valószínűleg az egész útkereszteződést meg kellett emelni egy picit az iskola mellett. Ez még mind oké, csupán a hajasok picit elszámolták a lejtőszöget, ami oda vezetett, hogy minden kocsinak legalább egy-két-három másodpercig állnia kell a kereszteződés kellős közepén, miután meggyőződik róla a vezető, hogy nem az árokba vezeti bele az autót, hanem az úton marad. Az alacsonyabb kocsik még többet is elidőznek a kereszteződésben, mivel az autósok attól félnek, hogy felütik az autó alját, vagy összeverik az első lökhárítót.
Az utcában lakók elég gyorsan megtanultak manőverezni az új szituációban, de némelyik szülő (jogosan) még most is vért izzad.
Hallottam már rengeteg cifra káromkodást, rengeteg nyelven. Hallottam már embereket összevitázni, vérig sérteni egymást, egymásnak esni, józanul is, részegen is.
De… amit abban a bődületes diákszállítási huzavonában hall az ember, az minden eddigin túltesz.
Mindeközben a melósok elégedetten cihognak alig pár méterrel arrébb, ahol ismét ásnak meg betonoznak.
Még egy dolog biztos: a gyerekek biztonságban lesznek a többi autós figyelmetlenségétől. Csak a saját szüleiktől kell tartaniuk.
