Ahogy megkezdődött az iskola, hirtelen minden szülőnek elgurult a gyógyszere a székvárosban. Egy meglehetősen pici utcában lakom, ennek ellenére mégis két általános iskola székel ott, a kerületben pedig van még néhány napközi meg óvoda.
Mondani sem kell, szeptember elsejétől még nagyobb a forgalom az utcában, amely amúgy is igencsak szenved az ügyeskedő autósok bravúrjai alatt. A Felszabadulás sugárút tumultusát próbálják kicselezni, és csőstül, szép egymás után vezetnek be a kis utcába, csak azért, hogy feleslegesen várhassanak egymásra öt percet, folyamatosan kürtölve, ordítozva, szitkozódva…
Azok a szülők, akik kocsival viszik a gyerekeket a suliba, csak rontanak a helyzeten, méghozzá drasztikusan.
Annyi „négypislogót” egy helyen csak tömegkarambolokban lát az ember, mint amennyit reggel hét és fél nyolc között, majd délután és estefelé, amikor a szülők viszik és hozzák a csemetéket az iskolába, illetve az iskolából.
Bevallom, amikor otthonról dolgoztam, néha csak azért nyitottam ki teljesen az ablakot az iskolaév ideje alatt, hogy halljam, ahogy a begerjedt szülők sértegetik egymást a kocsik között, mert ugye, egyikük autója sem fér el a keskeny utcában.
Egészen szemtelen voltam, megtörtént, hogy télen is sarkig nyitott ablakkal vártam, hogy történjen valami. Persze, mindennap történt valami. Esetenként csupán pár, hangosabb szót váltottak a felek, de megtörtént az is, hogy majdnem fajultak a dolgok.
Mindeközben a gyerekek zavarodottan néznek ki a fejükből, nem igazán tudván, mit csináljanak, hová legyenek. Őket mindig sajnáltam, hiszen nem tehetnek arról, hogy a szüleik agyalágyultak, és arról sem, hogy akár kerékpáron is elvihetnék őket, ha már a a kultúra európai fővárosa olyan veszélyes hellyé lett, amelyben egyetlen egy gyereknek sem ajánlott elballagnia egymagában az iskolába.
