– Mindenki siet. A pénzt kergetjük mindannyian, úgy élünk, mintha két életünk volna, vagy esetleg három. Hagyjuk, hogy más vegye kézbe az irányítást. Mindig azt várjuk, hogy a következő nap hozza az áhított változást. Mindig várunk valamire: „majd ha ez meglesz, akkor nem leszek többé ideges, ha az meglesz, akkor végre visszavehetek a tempóból,” aztán, megérkeznek ezek a várva pillanatok és azon kapjuk magunkat, hogy mégsem lassíthatunk le, mert egy más fantazmagóriát kezdtünk el kergetni, önszántunkból, vagy kényszerünkből. Ezért mondom azt, hogy lassan kell élni és egyedül csak akkor kell felgyorsulni, amikor bulizol, a családdal vagy, vagy a családért teszel valamit. Minden más várhat – magyarázta az életbölcsességeit a zenészkollégám a múlt hétvégén, enyhén illuminált állapotban, miközben a fellépés után ballagtunk Ljubljana utcáin a szállás felé, abban reménykedve, hogy találunk valami gyorséttermet is.
– Mondasz valamit. Mindig csak a hétvégét várja az ember, a szabadságot, azok pedig szinte egy szempillantás alatt elmúlnak. Mire kipihenjük a sok baromságot, azon kapjuk magunkat, hogy már megint hétfő van, húzni kell az igát, mert a főnök szíjat hasít a hátadból… Te gondolkodtál már vállalkozásban? – kérdeztem.
– Persze. Végül is cégtulajdonos vagyok, vagy mi a görcs. Mégis hitelképtelen. A komám firmájában tartanak nyilván, úgy fizetem magam után az adót, egyedül így vehetek fel újabb kölcsönt.
– Hogyhogy?
– Fogalmam sincs, a digitális nomádokat továbbra sem tudja az állam hatékonyan kategorizálni, ezért szinte kétszer adózok. Egyszer azért, hogy az adóhivatal ne lépjen a nyakamra, másodszor meg azért, hogy a banktól hitelt vehessek fel.
– Nincs más megoldás?
– Ki kell várni. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mi lesz. Annyit tudok, hogy akkor végre visszavehetek a tempóból és nyugodtabban élhetek, ha végre az állam rendezi a sorait és megtanul adóztatni.
– Nem azt mondtad, hogy nem szabad ilyesmin idegeskedni?
– De… Tudod mit, ha legközelebb elkezdek okoskodni, csak vágj szájon, ne is magyarázkodj.
