– Szabikám, azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy lehúzzunk egy-egy szíverősítőt – mondta a minap a főnöknőm, ahogy a cég hűtőszekrényébe nyúlva kivette a vállalattulajdonos pálinkáját, és lassan töltött két pohárkával.
Félreértés ne essék, nem születésnapot ünnepeltünk, névnapot, házasságot vagy baba születését. Csupán kaptunk egy e-mailt, amely szerint újra kell kezdenünk azt a projektet, amelyen már lassan egy hónapja dolgozunk, mert a menedzserek valamit elszámoltak, és csak most jöttek rá, hogy nem stimmelnek a dolgok.
Mondani sem kell, a cégtulaj pálinkája elég gyorsan fogy, mert a vállalti menedzsment, a szerbiai általános munkamorálhoz híven, meglehetősen haszontalan, szóval, a kisebb-nagyobb bakik szinte mindennaposak, a melósok pedig jobb híján pálinkával dörzsölik az elfeslett idegszálakat.
Meglepő, de jómagam hosszú ideig kerültem az alkoholos terápiát a munkán. No, nem azért mert megvetem az italt, hanem pont ellenkezőleg…
Régebben, ha valaki ne adj’isten hozott egy kis kóstolót az idei főzetből, vagy ebédkor meghívott egy sörre, képes lettem volna felrúgni az íróasztalom, és csapot-papot otthagyva valamelyik kocsmába fejezni a munkanapot, valamikor délután negyed egy és este tizenegy között.
Viszont, ahogy váltogattam a munkahelyeket, rá kellett jönnöm, a mértékletesség igenis fontos. Sőt, az egyik kolléganőmtől azt is megtanultam, hogy egy-két stampedlivel is fel lehet turbózni a termelékenységet, és nem kell mindig a felismerhetetlenségig berúgni, ha valaki piával kínál. Sokáig tartott, de addig kísérleteztünk, míg tökélyre nem fejlesztettük a koncepciót. Húszaséveink végén, az esti váltásban dolgozva, kifejezetten borvörös arccal, nyakló hangon beszélgettünk a mélyen tisztelt amerikai kliensekkel az éjszakába nyúlóan értelmetlen problémákról, projektekről, csupán azért, hogy a következő alkalommal mindent lefújjanak és kezdjük elölről.
Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy vedelni kell a melón. Nem kell. De amilyen ökrökkel dolgozik néha az ember, a kávé nem fog segíteni.
