– Lényegtelen az, hogy ki milyen nyelvet beszél, a lényeg az, hogy mindannyian keresztények vagyunk – jegyezte meg jó tíz évvel ezelőtt az akkori házinéni, miközben a háta mögött a tulajdon szekrényéből egy hatalmas, vörös könyv lógott ki, amely a Jugoszláv Kommunista Szövetség hőstetteit igyekezett halhatatlanná tenni az utókor számára.
A néni egyébként rituálészerűen, hetente járt a nyakunkra az akkori lakótársammal, a lányával együtt.
– Nem vagyok vallásos – jegyezte meg a lakótárs, amitől a néni (aki mielőtt átszellemült kereszténnyé lett, valószínűleg kőkemény kommunista volt), úgy elviharzott, mint aki ördögöt látott.
Akkor azt hittük, hogy a cimborám ateizmusa kiűzte az életünkből ezt a tandemet, viszont rá kellett jönnünk, hogy sokkal szívósabbak, mint ahogy gondoltuk.
Sajnos, nekünk is gyakran kapcsolatba kellett lépni velük, már csak azért is, mert azon lakástulajdonosok népes táborába tartoztak felbérlőink, akik az egyszercsak megüresedett lakást gondolkodás (és befektetés) nélkül adták ki, egy kis plusz bevétel reményében. A bútorok a szövetségi köztársaság legszebb, nosztalgikus éveit idézték. Némelyik darab annyiira patinás volt, hogy még a szú is messziről elkerülte volna.
Egyszer eljött hozzánk a néni megmondani, hogy amióta bevezettük a lakásába az internetet, azóta a vezetékes telefonja használhatatlan a másik lakásban. A lakótársam szemrebbenés nélkül árulta el neki azt, hogy a mi vezetékesünk meg azóta süket, amióta beköltöztünk.
– Az lehetetlen! Mondtam szépen, hogy csak nagyon halk, más baja nincs! Biztos vagyok benne, hogy maguk rontották el! – horkant fel hirtelen a néni, majd a lányához szólt:
– Menj be a fürdőszobába, vidd el a telefonom és figyelj rám!
– Értettem!
A néni felkapta a vezetékes telefont, egy pici cetliről lepuskázta a saját telefonszámát, majd beleüvöltött a kagylóba:
– Hallasz?!
– Igen, anya! – felelte a lánya, aki a kis lakásban mindössze két méterre állt tőle a fürdőszobában.
– Mondtam, hogy semmi baja a telefonnak. Vagy ha volt is, megjavítottam! – rakta vissza kagylót széles mosollyal a néni, miközben le sem vette rólunk a tekintetét.
– Isten az égben – jegyezte meg halkan a lakótársam.
– Na, tudtam, hogy maga vallásos! – vágta rá a néni még elégedettebben.
Nem csoda, hogy alig várom, hogy eladósodjak a banknál egy lakáskölcsön miatt. Ettől a tortúrától még az is könnyebb.
