Amióta bevonult az orosz hadsereg Ukrajnába, minden reggel megfordul a fejemben egy atomtámadás lehetősége. Majd próbálom gyorsan elhessegetni a gondolatot és meggyőzni magam arról hogy ez a legújabb konfliktus nem fog nukleáris katasztrófába torkollni és nem fogja az általunk ismert világ végét jelenteni.
De sajnos, a rémálom nem hagy nyugodni. Egyrészt az orosz államfő szinte pár nap után elrendelte a nukleáris erők készenlétét. Másrészt, amióta felrobbant az első bomba, az összes ismerősöm, aki eddig Covid–19 szakértő volt, most a nemzetközi diplomácia és a háborúk szakértője lett.
Az emberi hülyeség határtalan. Az ismerőseim között megoszlanak a vélemények. Sokan pártolják az orosz elnököt, aki végre „megmutatta" a mindenkori Nyugatnak, ki a főnök. A másik oldal pedig megosztja az interneten az összes, ukrán áldozatokkal kapcsolatos, hátborzongató képet. Sokszor nem mély együttérzésből és megérzésből, hanem néhány kommentárért vagy lájkért cserébe. Persze, tisztelet a kivételnek.
Ez még mind hagyján. A probléma az, hogy a sokszor huszonéves, háborús veterán ismerőseim, akik az újvidéki lakótömbök között várták ki a bombázások végét anyjuk ölében, olyan hangosak a világhálón, hogy az már tragikomikus.
Sorra osztják meg a különböző „titkos" dokumentumokat, amelyeket egy hasonszőrű hazánkfia ollózott össze, egy teljesen ingyenes internetes szövegszerkesztővel. Tele van ismét az internet rosszul szinkronizált videókkal, olyanokkal, amelyekben az alanyok teljesen eltérően nyilatkoznak az alattuk futó szövegtől.
