1954 tavaszán, a nagynak számító kül- és belföldi események mellett, szinte észrevétlennek tűnnek azok a hírek, amelyek az akkori, egyetemi oktatásra vonatkoztak. Még akkor is, ha köztudott volt, hogy a szocialista Jugoszláviában mindent megtettek annak érdekében, hogy megnöveljék az iskolázottság szintjét. Ennek az igyekezetnek a jele az a tavaszi hír, amelyben arról értesítik a széles néptömegeket, hogy egy új általános, egyetemi törvényt hoznak. A törvény változtatására vonatkozóan minden szinten közvitát nyitottak, amelyeken a változtatásokat javasolták.
A módosítás egyik sarkalatos pontja az egyetemek irányítása volt, így azt a Népszkupstina Szövetségi Tanácsának közoktatási bizottsága tárgyalta. A javaslat szerint az egyetem igazgatási szervét a rendes tanárok, megfelelő számú asszisztens és más segéderők képezték volna. Akkor döntöttek arról is, hogy az egyetemi hallgatók képviselői részt vehetnek a fakultás „igazgatóságának” ülésein, elmondhatják véleményüket, javaslatokat terjeszthetnek elő, amikor „a tanítás kérdéseiről van szó”, majd a dékánok jogaival és megválasztásuk módjával foglalkoztak. Az egyik javaslattévő a Pedagógiai Szövetség pedig nem máshoz, mint a Szövetségi Tanács közoktatási bizottságának elnökéhez, Veljko Vlahovićhoz intézett levelében arra kérte őt, hogy az ötéves tanítóképzőt végzettek számára is tegyék lehetővé az egyetemre való beiratkozást, ne csak az „általános műveltséget” nyújtó középiskolákat végzettek számára, vagy a megfelelő, szakosított középiskolák végzőseinek. Így, a tanítóképzőt végzetteknek is, azoknak, akik csak a bölcsészkarok pedagógia csoportjára iratkozhattak a javaslat szerint, még akkor is, ha „az általános képzettségük semmivel se kisebb a gimnáziumokban szerzett általános képzettségtől, tekintet nélkül arra, hogy a tanítóképzőben nem tanultak latint, s a matematika anyaga valamivel kisebb”.
A javaslatokat komolyan vették, és a Népképviselőház Szövetségi Tanácsának közművelődési bizottsága elfogadta a javaslatokat, így azt is, hogy az egyetemi hallgatók képviselői részt vehetnek az egyetemeket és fakultásokat irányító szervek munkájában, valamint azoknak a szerveknek a munkájában, amelyek az „egyetemi hallgatók egészségügyi, szociális és anyagi kérdéseivel foglalkoznak”.
Azokban a napokban arról is döntöttek a különböző szövetségi és köztársasági szervekben, hogy a tartományi közoktatási és kultúrtanács javaslatára Noviszádon négy fakultást nyissanak, mezőgazdasági, orvosi, bölcsészeti és jogi fakultást, mégpedig már az év szeptemberétől. Ezzel szemben, Szerbia Végrehajtó Tanácsa és a népképviselőház közoktatási bizottsága arra az álláspontra helyezkedett, hogy Noviszádon „egyelőre”, csak mezőgazdasági és bölcsészeti fakultást kell nyitni. Így, tehát pont 70 évvel ezelőtt született meg az a fakultás, amelyről az utóbbi időben oly sok szó esik. A Bölcsészkar az, amelynek kereteiben, az 1954-ben meghozott döntés alapján, többéves vita után, 1959-ben megnyílt a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék is. Ennek a tanszéknek első tanszékvezetője Sinkó Ervin lett. Az alakuló filozófiai fakultás tanácsába a Szerb Népszkupstina közoktatási tanácsa Živojin Boškov tanárt, Milan Konjović festőt, Zora Krdžalić és Dragoljub Milenković népképviselőket, Živan Milisavac írót és Rehák Lászlót, a szövetségi népszkupstina képviselőjét, valamint Spasoje Čobanskit, a tanárképző főiskola rektorát nevezte ki.
Így indult útjára a Mezőgazdasági Fakultással együtt Újvidéken az egyetemi oktatás, és ebből a csírából nőtte ki magát az egykori és a mai ország jelentős egyetemi városává, az 1960-ban hozott döntés alapján.
Az időszerű adatok szerint ma körülbelül 50.000 egyetemista tanul itt, 14 különböző egyetemi karon, és három intézetben, nemcsak Újvidéken, hanem Vajdaság „történelmi egyetemi városaiban”, Zomborban, Szabadkán és Becskereken is. Ezért nem mondhatjuk azt, hogy az Újvidéki Egyetemen, különösen, pedig az annak 70 évvel ezelőtt megalakult Bölcsészeti Karán történő események nem izgatnak vagy nem érdekelnek bennünket.
