– Mintha csak dísznek hordanák a fejüket a nyakukon – jegyezte meg a biciklijét toló, ősz bácsi mellettem a központi sétálóutcában, miután addig erőszakolta a csengőt a kerékpárján, hogy a szüneten lévő, bankautomatára váró két kolléganőm végre annyira odébb állt, hogy az öreg és én el bírtunk csusszanni az amúgy széles járdán.
– Felháborító, nem? – fordult megint felém a bácsi, aki az összes törvénynek megfelelően, sisakban, világító mellényben tolta a biciklit.
– Megszokja az ember, hogy a járókelők fele úgy viselkedik, mintha egyedül lenne – vetem oda egy erőltetett nevetés mellett, majd gyorsítani próbálom a lépteim, de az öreg kitartóan battyog velem egy szuszra.
– Ennek a két fruskának is biztos huzatos a feje. Nincs aki elmagyarázza nekik, hogy hogyan kell viselkedni az utcán. Az iskolában senki sem magyarázza már ezt nekik, a szülők meg nagy ívben tesznek arra, hogy neveljék a gyerekeiket – durrog tovább az öreg.
Már látom, a munkahelyem bejáratáig fogjuk „élvezni" egymás társaságát.
– A legrosszabb az egészben az, hogy a gyalogos zóna elején még tábla is van, hogy szabad biciklizni, de ha véletlenül sarkon telefonálsz egy ilyen mamlaszt, mert kigyalogol eléd, téged fognak megbüntetni. A városvezetés pofátlansága pedig már határokat sem ismer, ha kell, még a táblákat is leszerelik, ha valami nagy gazság történik, így mossák kezüket. Borzasztó nagy bűnklán ez öcsém. Tudod, engem vagy téged, egyszerű hülyéket nyakon csípnek, megbüntetnek. Ha fizetünk, akkor fizetünk, ha nem, akkor ülünk egy pár napot.
Ha valaki „felülről" követ el egy baklövést, annak jobbik esetben megborzolják a frizuráját, mint egy csíntalan kisgyereknek, vagy megengedik, hogy a büntetést úgy nyögje ki, mint a banki kölcsönt. Bezzeg Nyugaton ilyen nincs. Ott ha kocsit akarsz venni, az átíratási költségeket sokszor az állja, aki eladja a kocsit. Nálunk ilyen sohasem lesz. No, menj öcsém, kikeseregtem magam. De figyelj ide: vigyázz a hígagyú gyalogosokra, tele van velük a város – fejezte be a mondókáját az öreg, majd a biciklire ült és elviharzott.
Én pedig vagy három percig még álltam a munkahely bejárata előtt, meghökkenve, miközben két kollégám a balkonról röhög rajtam, mert hallották a monológ kulminációját.
