A minap az állandóan renováló munkálatokban lévő szomszéd a gyorsvágóval kísérletezett – a lakók mérhetetlen örömére.
Pontosan senki sem tudta belőni, hogy melyik garázsból jön a zaj, de pont annyira volt hangos, hogy mindegyik nyitott ablakon bezengjen és tisztességesen felidegesítsen minden lakót.
Senki sem fog meglepődni azon, ha azt mondom, hogy a dolgos szomszéd nálam is kivágta a biztosítékot egy az egyben.
Egyrészt a munkán egész nap a nyugati kapitalizmusba beleőrült, a régi, szocialista rendszer munkamódszereivel élő (értsd: koptatják a flasztert), de delegálni megtanult, újvidéki főnökeim a nyakam szívták. Hazaérkezéskor a szerencsétlen sorstárs (szomszéd) jobb elfoglaltság hiányában már csak hab a tortán. Másrészt az is borzasztóan idegesített, hogy nem igazán ment neki a gyorsvágó kezelése. Félreértés ne essék, sohasem voltam megbízható, jó fémmunkás, de hallottam azért annyi fémmegmunkálási csinnadrattát már gyerekkoromban is, hogy tudjam: ennek a fickónak annyi gőze van a sarokcsiszoló kezeléséhez, mint nekem.
Szerencsére nem kellett neki túl sokáig szenvednie. Egy felbőszült, idősebb bácsi szépen és kulturáltan megkérte, hogy napolja el a munkaakciót, hiszen túl hangos, és nem jelentette be előre a munkálatokat.
A szomszéd azonnal letette a gyorsvágót, belakatolta a garázs ajtaját, mindenki azt hitte, hogy végre csend lesz. Tévedtünk. Felcaplatott a lépcsőn, és pár perc múlva már a kézifúróval szerelt valamit éktelenül.
Ekkor jöttem rá arra, hogy tényleg közel van a két lakás egymáshoz, hiszen úgy tűnt, hogy a halántékomat fúrja a szerencsétlen.
