Te, ki most itt elkezdesz olvasni, hagyj fel minden reménnyel! Semmiért sem garantálok, felelősséget nem vállalok... Egy biztos: ebből nem lesz kritika.
„Sírok, nevetek, meg vagyok hatódva.” Nem tudom honnan, hogyan, miért ez a Szörényi-mondat ugrik be immáron hatodszor, mintha a kortex zegzugaiban bolyongana, hogy aztán időről időre megjelenjen. Amennyire semmitmondó, mindent elmondó. Mert...
Kakk... Megakad a gondolatmenet (rozsdásak a kerekek?) – óh, gyerek(ek)...
Te jó isten, hogy lehet ezt megírni... a dalt szavakba önteni, a lefordíthatatlant lefordítani?! Nem azért, mert olyan fenséges lett volna, amilyet a világ még nem pipált, hanem éppen azért, mert olyan közönséges volt, mint mindig, mint amilyen csak egy ilyen „zsúr” lehet.
Mint a gyertyán lecsorgó viasz, szöknek a gondolatok. Közben odabenn, a szürkeállomány zenészei fáradhatatlanul húzzák, húzzák, szakadatlanul húzzák. Jesen stiže Dunjo moja... Jeste’l čuli onu o Vasi Ladačkom... d-moll... Jubileumi 83.-adszor is szíven talál, mint megannyiszor... mindig. S hiába tudatosul, hogy játék csak az egész, s hiába figyelmeztet: szándékos hideg-meleg, hideg-meleg, mert a nosztalgiázó nagy búbánatban még majd felkötjük magunkat... Akaratlanul könnyet csak a szembe, hogy a következő pillanatban előtörő kacaj az egészet leplezhesse.
Hát igen!
A jó öreg Đole hétfőn este kitett magáért. Ezúttal ismét otthon, ahol – saját bevallása szerint – kicsit mindig vonakodott fellépni. Az ember, ugye, nem lehet próféta saját hazájában. Nem?! Nem. Nos akkor, Balašević a szabályt erősítendő kivétel. Ő egyszerűen olyan, amilyen. Mesterkéltségében, túlkapásaiban is természetes. Ha – mint egy utóbbi interjúban elmondta – történetesen három mindenre elszánt határőr pont őt szúrja ki agyusztálandó félként, két perc múlva már barátságosan röhincsélnek, veregetik egymás vállát, és kölcsönösen címet cserélnek. Ilyen és passz. És ha valaki csípi, amit mond, ír, énekel, az csak azért van, mert valahol azt, ugyanazt mondja, amit az a valaki gondol, vagy nem gondol, de szeretné gondolni, vagy nem is szeretné, de egyszerűen érzi. Ezt most én sem értem teljesen, de egyszerűen így van.
Erre a sorozatát záró újvidéki koncertre különben úgy mentem el, ahogy nem szabad. Egy adag halló-effektussal felvértezve, kétellyel spékelve, ti. előzőleg a Svetben egy őt eléggé élesen bíráló cikket olvastam, melyben a szerző tárgyilagosságra törekedvén, többek között felrója, hogy Đole ’89/90-ben azt mondta, amit mondott, most meg mást mond, ergo ez így nem (lesz) jó, mert... Mert ugye a hullócsillag-szindróma előbb-utóbb az érinthetetleneket, az egekig magasztaltakat is elkapja... Egyszer...
Szóval belül egy klasszikus bokszoló guardba helyezkedtem. Most nem fogsz ki rajtam, kutya! Két lábon járó logika vagyok. Nézd!
És erre mi lett?! Az első menet jóformán meg sem kezdődött, már kétszer rám számoltak, hogy a rövidesen egy jobb egyenesként érkező d-moll végleg a padlóra küldjön. A félhomályban és kábulatban még láttam, a többiek is egymás után hajigálták be a törölközőket. És ez így négy órán át.
Hogy mégis melyik volt a jobb... a legjobb? A tavaly ugyanitt megtartott vagy a mostani szkopjei, ljubljanai, maribori, a belgrádi vagy éppen ez, a sorozatra pontot tevő? Fontos ez? Kinek? Heh, ki bánja?! Jó, jobb, legjobb... Hülye skatulyák!
Csak egy biztos. Többet így nem verhet át. Nem, mert ezentúl guard nélkül megyek. Eldöntöttem (azaz el sem döntöttem), minden volt és leendő bűnét blankó hajlandó vagyok leírni. Sőt, erős a gyanúm, a még készülőben levő új regényét sem tudom majd nem elolvasni. S úgy érzem, abból a SPENS-beli 7000-ből is vannak vele még így egy néhányan.
Akkor hát?
Mindennapi gyarlóságunk add meg nekünk ma, s vígy csak továbbra is a kísértésbe... Sokszor...
Ámen.
